KIÁLTVÁNY A DIGITÁLIS KÖZÉPKOR ÉS AZ ÜGYFÉLHÜLYÍTÉS ELLEN

Avagy hogyan néz hülyének Magyarország legnagyobb bankja, miközben az arroganciát adják osztalékként.

Vannak pillanatok, amikor az ember ráébred, hogy a bizalom, amit egy csillogó logóba és milliárdos reklámokba vetett, valójában csak egy egyirányú alku: te adod a pénzed és a türelmed, ők pedig adják a bürokráciát és a lekezelést. Ma eljött az a pont, amikor végleg kilépek ebből a méltatlan szerepkörből. Nem dühből teszem, hanem a józan ész és az önbecsülés rideg logikája mentén, mert aki fél éven keresztül képtelen egy négyjegyű PIN-kódot eljuttatni az ügyfeléhez egy olyan világban, ahol a technológiához való hozzáférés már alapvető emberi jognak számít, mi több, az emberi méltóság egyik alappillérének, az nem szolgáltató, hanem egy önmaga súlya alatt összeroskadó, tehetetlen monstrum. Döbbenetes látni a rendszer tehetetlenségét: hat hónapja várok arra a kódra, ami lehetővé tenné a hitelkártyám rendeltetésszerű használatát, de miközben a kártya a fiók mélyén pihen használhatatlanul, hiszen csak trükközve, a magam eszének, nem a banknak kösdzönhetően tudom használni legalább virtuálisan, a banki díjakat havi pontossággal, kérdés nélkül emelték le a számlámról. Fizettem a semmiért, mert a „rendszerhiba” náluk fontosabb, mint a teljesített szolgáltatás.

Márciusban úgy döntöttem, nem fizetek tovább, mert a konkurencia nekem fizet az egyenlegem után, így váltottam, és a lakossági számlát megszüntettem, ám hitelkártyámnál fogva továbbra is az ügyfelük maradtam. A számlazáráskor még mélyen a szemembe néztek, és azt állították, hogy a digitális hozzáférésem érintetlen marad a megmaradó hitelkártyám kezeléséhez. Hittem nekik, mert jóhiszeműen feltételeztem a minimális szakmai tisztességet. Aztán május elsején, minden előzetes jelzés vagy magyarázat nélkül, egyszerűen leoltották a lámpát: a Netbank megszűnt, a tájékoztatás elmaradt, a hozzáférést pedig egyoldalúan elvágták. Ez a fajta módszeres megtévesztés nem hiba, hanem a partneri viszony teljes sárba tiprása. Olyan világban élünk, ahol a banki „rendszerhiba” mindenre univerzális válasz és pajzs, de ez a hiba valahogy mindig csak az ügyfél pénzét, idejét és méltóságát emészti fel, a banki profitot soha.

Az alkalmatlanságukat talán még meg is bocsátja az ügyfél, hiszen ott is emberek vannak, akik hibázhatnak. Viszont a technikai alkalmatlanságnál is riasztóbb az a gőg és arrogancia, ami a fiókok steril üvegfalai között lakozik. Ott láttam meg a rendszer igazi arcát, amikor egy kártyáját vesztett, kiszolgáltatott idős emberrel úgy beszéltek a pult túloldaláról, hogy szemtanúként én szégyelltem magam az intézmény helyett. Ez az az arrogancia, amelyben az ügyfél már nem érték, hanem csak egy zavaró tényező, akit, ha nem áll elég határozottan a sarkára, bármikor porig alázhatnak. Velem is megpróbálták, és csak az állította meg őket, hogy én a sarkamra álltam. Ehhez asszisztál a tájékoztatás szándékos hiánya is, amikor a számlazárás utolsó pillanatában, szinte búcsúajándékként vonnak le ezreket olyan költségekre, amikről előtte egyetlen szót sem ejtettek.

Sokan kérdeznék, miért emelem fel a hangom, miért nem távozom csendben, mint a többi néma ügyfél. A válasz egyszerű: az én kártérítésem nem az a néhány ezer forint lesz, amit jogtalanul vettek el vagy amit mulasztásból nem teljesítettek. Az én valódi kártérítésem az, ha ez a történet eljut azokhoz, akik még mindig a „boldog tudatlanságban” hordják be a pénzüket ebbe a gépezetbe. Ha csak egyetlen ember is elgondolkodik ezen a méltatlanságon és a saját bankváltásán, én már megkaptam a jóvátételemet. Ma megszüntetek minden kapcsolatot az OTP-vel, akik a szememben minden maradék hitelességüket elvesztették. 15 éve voltam az ügyfelük. A banknak pedig sok sikert kívánok a saját maga által generált hibákhoz és a lassan, de biztosan elfogyó bizalomhoz, amit a fióki ügyintézés arroganciája biztosan segíteni fog.