Én és a hercegem - avagy hogyan is lavírozzunk a pofátlanság csúcsai kozt

Az esküvői biznisz a pofátlanság csúcsa. Ezzel tisztában van az is aki csinálja, és az is aki igénybe veszi. Márpedig, ha két ember úgy dönt, hogy templomban is kimondja a boldogító igent, abból nem csak egy aláírás lesz, hanem lakodalom, alias lakodáré, amit csak megengedhet a büdzsé. A pofátlanság csúcsaával nem egy rendezvényszervezőnél és nem is egy étteremben, hanem rögtön a polgármesteri hivatalban talalkoztunk. Fotós 50000 forint csak a szertartásra. Ha akarunk rendes albumot és csoport képet az már 70-90 a videó ezen felül harminc. Az ősrégi szokás miszerint pezsgővel koccintunk a szertartás végén 15000 forintról indul és még csak nem is minőségi pezsgorol beszélünk ráadásul mindketten utáljuk, tehát az gyorsan eldőlt hogy skippeljuk. Szulokoszobto ajándékokban semmi ötlet, semmi kreativitás, maradunk annál hogy magunk gyártjuk. A násznép ajándékait szintén. Vagyok olyan mázlista, hogy pont az irodák előtt hever egy lézer, ami alkalmas rá, hogy rágravírozzam dolgokra, amit akarok (igazából két lézer hever ott és öt másik az épületben beüzemelve, de ha egyik sem jó bármelyiket, összerakják a kollégák, amikor ráérnek. Gravirozni márpedig fancy és a főnök közölte hogy ez a cég naszajandeka.

A meghívottak adottak: család, barátok és  barátok csaladjai amiből szépen ki is jön a 40 fő. A büdzsé pedig nem engedheti meg, hogy kihasználjuk a világraszóló akciót, ami csak 28900/fő. Azt sem hogy a vőfély alap szolgáltatásaiért letegyunk 300 ezret. Érdekes módon 2 várossal arrébb a harmáért kijön egy másik akiről ráadásul jó referenciákat szereztünk és nagyon pozitív benyomást tett ahogy egyeztettünk az első alap gondolatokat. Érdekes módon ez a 28900/fő is leesik a harmadára ha egy nem központi vagy Michelin csillagos helyet keres az ember és van olyan mázlija hogy a vőlegény dolgozokent oda bejaratos is. Így már mindjárt lehet szó dekoraciorol programokról zenéről és táncról is. A meghívó tegnap este elkészült (természetesen leprogramozva mert úgy könnyebb, QR kódos térkép hivatkozasokkal és menü választással mert ismerjük a násznépet. 

Lakodalmat szervezünk és az ember jobban be van osztva kint én, csak jobban titkolja. És ha nem talál ott ahol gmhagyott amikor elment mosdóba, elveszett kiskutya szemekkel néz körbe amlakasban majd kétségbeesetten kiszakad belőle: szökik a menyasszony! Pedig csak kimentem rágyújtani... 😘😘❤️❤️ Szerelmes vagyok és vállalom. Naszuton pedig elviszem az embert arra a helyre ami az életem meghatározta. Elviszem hozzád. 

Ez nem 6%...

Nem szeretek rossz véleményt formálni sem ezt kimondani, de ezúttal úgy érzem, ki kell. Egy kibaszott, alapjaiban elcseszett komédia, amiben élünk ebben az országban. Nem politikai véleményt formálok és nem is társadalomkritikát. De valaki árulja már el nekem hogy a jó büdös francba kerül nálunk a dübörgő gazdaság országában minden kétszer vagy háromszor annyiba mint máshol? És ez a háromszor annyiba kerülő termék minőségben miért rosszabb, mint a hanyatló nyugaton, vagy a fejlődő keleten? Nem luxuscikekkről beszélek, hanem alapvető élelmiszerekről. Meg dolgokról, amik alapvető élelmiszerek kellenének, hogy legyenek, de itthon luxuscikkek. Húsról, tojásról, zöldségről, tejtermékekről.Sok helyen (üzletekben, hipermarketekben) olyan áruért kérnek pénzt amit még a disznók elé se raknék, mert rohadt. A minőség undorító, a hozzáállás kritikán aluli, és senki nem tesz ellene semmit. 

Nem bátorítok senkit arra, ahogy mi csináljuk, egyszerűen csak elárulom hogy három hónapra nyolcvanezer forintból feltöltöttem a kamrát és a fagyasztót. Romániából. Abból az országból ahol az itthon 2799 forintért akciósan árult olívaolaj akció nélkül 1600 forint. Ahol az itthon 1000 forintra leakciozott tonhalkonzerv 400 forint. Ahol az akkora xl-es tojás, ami a magyar XL-es tartoba nem fér bele 80 forint / darab. Mindez normál ár akció nélkül, márkára és összetevők szerint is ugyanaz a termék, amit itthon árulnak. 

Akcióban fél kiló zabpehely 150 forint. 450g majonéz 350 forint. Megtehetjük, hogy megvegyük a drágábbik kefirt, amit szeretek, mert belefér, az 360 forint. Paradicsomszósz 250 forint. Mozzarella tömb kilója 2400 forint, annyi, mint itthon a legolcsóbb trappista, csak finomabb, kevesebbet kell belőle használni, mert van íze, és szebben sül. Kávé kilója 4500 forint. Ezt itthon, ha hatalmas mázlid van, ki lehet fogni, de ahhoz menni kell utána. Márkás deo spray-k darabja általában 300 forinttal olcsóbb. Nagy kiszerelésű silan öblítő 1000 forinttal olcsóbb. Porszívó 10000 forinttal olcsóbb. A cigaretta doboza általában 4-500 forinttal olcsóbb. Barilla tészta fél kilója 350 forint, itthon a legolcsóbb saját márkás termék fel kilója 500 forint. Szója szósz 150ml (finom, nekem ízlik legalábbis) 240 forint, itthon meg se merem nézni az árát.

Fél nap ezt megjárnunk, 200 kilométeren 12 litert eszik a kocsi, ami 13000 forint. Úgy, hogy itthon mindenből a legolcsóbbat vesszük, egy hónapra körülbelül 200000 forint volt a bevásárlás, mielőtt elkezdünk átjarni. Igen, eszünk húst, zöldséget, friss árut. Romániából a tartós termékeket három hónapra számolva vettem meg, vettünk egy porszívót, jutott nassolnivalókra, autós kiegészítőkre mint tűzoltó készülék és ezzel együtt fizettünk 100000 forintnak megfelelő lejt. Ennek köszönhetően a következő három hónapban is jut majd húsra és friss zöldségre (szezonálisra, de legalább jut) anélkül, hogy számolgatnom kelljen, és az olcsó helyett a szép árut vehetem meg, aminek nem kell a felét kidobnom, amikor itthon feldolgozom. 

Ez nem a 6% áfa különbség. Nem tudom és nem is érdekel ott miért ennyivel olcsóbb minden a határon túl. Csak azt tudom, nem normális, hogy 1000 forintba kerül egy majonéz és 80 forintért gyakorlatilag sehol nem kapsz tojást (ha igen, abból négyszer annyit kell használni, vagy egy héten belül megromlik). 

A fizetések emelkednek mégis éhen döglik a magyar, vagy minőségi ehezesbe süllyed és ez öli meg végül, mert ezeket az árakat becsületes munkából élő ember nem tudja és akink van esze nem is akarja kifizetni. Én nem is fogom. Mi átjárunk és így két normál fizetésből meg tudunk élni. Kicsit talán félretenni is sikerül. 

Egyszerűen utazni

Mintha egy másik világba érkeztünk volna meg, pedig csak egy hétre mentünk el nyaralni (tavaszolni). Minden az életet ünnepli. Az ég vakítóan kék, a nap melege átjár minden sejtet, a madarak csicseregnek mit sem törődve azzal, ami az ő kis vilagukon kívül zajlik. Megtanultam, hogy hagyjam, hadd tereljen az út, amerre akar, hogy megállva felnézzek elmerülve a természet végtelenségében, hogy megéljem a pillanatot. Az élet megköveteli a maga árát és megvannak a maga törvényei, de hogy milyen utat kell bejárni mire eljutunk a végéig az mindenki előtt rejtély. Az apró pillanatokban, véletlenekben köszönnek vissza a legnagyobb csodák. Háromszor lehettem én véletlenül szerencsések között és mindhárom alkalommal a saját erőmől. Abból, aminek forrását mind tápláltátok, amiből fakadóan valóra válthattam az álmaim. Számomra életem nagy részében az volt a minden, míg másnak csak egy talán szép, de jelentéktelen pillanat. Jelen vagytok az életekben, amiket formáltaktok, amiknek célt adatok, amik jövőt építhettek a remények köszönhetően amit kaptak tőletek. Az én helyem máshol van, és csak így tudom megköszönni, hogy az életem részei vagytok mindazok által, amit rajtam kívül sok más embernek is atadtatok. Jártam ugyanazokon a köveken. Láthattam a nyomaitokat, érezhettem a közelségeteket. Álmodtam olvastam és írtam rólatok - félelmetes pontossággal vetítve előre a jövőt -, így nem ért felkészületlenül hogy egyik napról a másikra egy új világban ébredtem fel. Ünneplem, hogy éltetek, azt, ahogy éltetek, és csendben remélem hogy rajtam kívül sokan mások is a mindennapjainkban őrzik az értékeket, amiket tanítottatok, és a gondolatokat, amiket ébresztettetek bennük. 

Hamuból gyémánt

Menyasszony lettem. Én, az örök kívülálló, a megrögzött szingli, aki mindezidáig úgy tanulta, hogy az életben önmaga az egyetlen, akire számíthat. Nem egyszerűen csak menyasszony az ígérettel a feje felett: jövő nyáron férjhez megyek. 

A filmek nagy romantikus gesztusai, férfiak, akik a világot adják egyetlen nőnek hitelüket vesztették. Ostobák, hiszen nem tanulják meg sosem, hogy a nőnek nem a világ kell, pusztán egy igaz társ aki a világává válik. Valaki, aki elviseli a hülyeséget, képes kezelni a hisztijeit, ott van mellette a mindennapokban, és együtt vészelik át az élet nehézségeit, miközben a magaslatain együtt repülnek. 

Nem hisszük el, amíg nem éljük át hogy ha megtaláljuk életünk társat, azt egyszerűen csak tudjuk, érezzük, pedig valóban így van. Bővebb magyarázattal én sem szolglahatok. 

Láncszemek vagyunk mind, láncszemek a döntéseink, láncszemek mások ránk is ható döntései, és ezekből a láncszemekből áll össze az élet. Ezek tesznek azzá, akik vagyunk most ebben a pillanatban, és ezek formálnak, hogy azokká váljunk, akiknek lennünk kell, hogy a megfelelő helyen és időben azok a lancszemek lehessünk, akiknek lennünk kell. 

Időnként még én is azt hiszem, hogy álmodom a férfit mellettem, aki előtt nem kell másnak lennem, aki engem akar, úgy, ahogy vagyok. Ugyanaz az ember, aki reggel, mikor gyűrött és kócos vagyok, úgy néz rám, mintha a világ nyolcadik csodáját látná, aki amikor nyakig földesen, csatakosan gazoltam, Michelin csillagos éttermet megszégyenítő ebédhez hívott, aki egy átlagos napon, amikor hazaértem melóból trogerben, egyszer csak feltette a nagy kérdést, én pedig gondolkodás nélkül mondtam igent. A nem romantikus megrögzött kocka vőlegényem hónapokkal korábban kikért már a családtól, kifaggatta a társaságot, hogy csinálja, minden áldott reggel forró tea és reggeli várja, hogy felébredjek, és minden nap végén mindent megtesz, hogy munka után valóban pihenhessek. Nem értem, hogy nem fárad el benne, cserébe pedig én örömmel sütök főzök neki, ugyanígy vitatkozok vele, hogy márpedig a zöldséget meg kell enni, és boldogan figyelem, ahogy fél napi konyhai munkám fél óra alatt elpusztítja. 

Már most lázas készülődésbe kezdtünk, mert egyikünk sem akar az utolsó pillanatban hülyét kapni a szervezéstől (fogunk így is, ennyire már ismerjük magunkat). Már rátaláltam a nagybetűs ruhára, edzem magam a szaboval ígérkező alkudozasra, megvan, mikor hol és hogyan akarjuk tartani a lakodalmat, és van egy évem pánikba esni minden apró részlet miatt. Időnként úgy érzem, van is okom attól felni, hogy katasztrófába torkollik az egész, de nem azért mert elhervad két szál virág. Legjobban attól félek, hogy itt állunk majd ketten a nagy napon és hallgatjuk a meghívottak kifogásait, miért mondták vissza az utolsó pillanatban, és ott, szép ruhában, életem nagy napján majd egy vadidegen tanú mellett próbálok szépen mosolyogni, mert a sminkem túl sokba került, hogy elsirhassam magam, amiért mindenki cserben hagyott. Miben lenne ez más, mint egy születésnap, egy szilveszter vagy bármi más amikor mindenki fűt fát ígér, majd az utolsó pillanatban mindenkinek más dolga akad, vagy egyszerűen csak elfelejtik? Jelentéktelenek vagyunk. Érdektelenek. Egymásnak vagyunk csak ott mindig. De talán más nem is igazán számít. Akinek pedig mi számítunk, az ott lesz. 

Egy emlék volt mindenem. Egy emlék, ami áthajtott országokon minden nélkül, ami tovább hajtott, amikor minden mást elvesztettem, és amit elmondhattam, amikor elég bátor voltam. Mert igen: végre elég bátor lettem, hogy el merjem mondani: az emléked nélkül nem lennék semmi, és ma.... Biztos, hogy nem lenne meg mindenem. 

Hullámvasút

Nehéz volt. Piszkosul nehéz. Hazajönni, szembenézni a hétköznapokkal, szembesülni vele hogy valójában mi az amit az életemnek hittem... Túlélni amikor mindez összeomlott. Nehéz volt és én borzasztó sok hülyeséget csináltam. Mégis ott voltál. Nem engedtél el ugyanúgy, mint akkor este a semmi közepén. A kutyák nem támadtak rám álmomban. 

Le kellett zárni egy szakaszt az életemben, megválni mindentől, amiért évek óta küzdöttem és újrakezdeni a nulláról.

Megállás nélkül büntettem magam, mert nem voltam elég. Mégis velem voltál.
Megfeledkeztem rólad, de te rólam nem... nem mertem gondolni rád. Nem érdemeltem meg, hogy emlékezhessek rád. Most sem érdemlem meg, de te igen. Megérdemled, hogy felidézzem a szépet, a szomorút, és azt a számtalan csodát, amit átélhettem általad. Megérdemled, hogy ne csak szavakra, számokra emlékezzek, hanem érzésekre.

Azt mindig tudtam, hogy az élet változás. Csak azt nem sejtettem, mennyire rövid idő alatt változhat meg minden - én magam is. Az elveim, amiket hirdettem, a függetlenség és az önállóság, az, hogy soha nem lesz helye másnak az életemben... Minden megfordult. 

Legutóbb azt mondtam érzem hogy van itt még dolgom. Most már hónapok óta nem egyedül ébredek és olyasvalaki mellett alszom el akivel életem minden napját meg akarom osztani. Nem a másik felem, hanem valaki aki mellett önmagam maradhatok, és képes úgy elfogadni, ahogy vagyok, a hibáimmal együtt, és aki valahogy keresztül gázolt minden elvemen, elsöpört minden határt; akit nehézség nélkül engedtem be az életembe, a mindennapjaiba és aki ugyanígy tett velem. 

Az életem tönkrement, miután visszajöttem. Egy hazugság hullott darabokra, egy álca, amiből megtanultam, mi nem akarok lenni. Most még keresem a helyem, átmeneti megoldásokat tartok fenn egyik napról a másikra, és nap mint nap elnézem azt a földre szállt angyalt, akit talán soha nem fogok tudni eléggé megérdemelni. Az életem tönkrement, de időközben elkezdődött egy másik, valami új, valami, amit korábban csak regényekből ismertem. Még tanulom, hogyan is kell ezt csinálni. 

Te tanítottál meg, mit jelent szeretni; mit jelent feladva mindent elindulni az ismeretlenbe, te vigyáztál rám végig az úton, az út előtt és azóta is minden nap... A szeretet amit neveltél bennem a részem, és most átadhatom valaki másnak. Az elsőnek akiben nem téged akarlak keresni, hanem önmagáért szeretem olyannak amilyen. Egyikünk sem tökéletes, és ezt pontosan tudjuk, mégis... a dolgok valahogy egyszerűen csak működnek: természetesek, magától értetődőek... jók.  

Egyetlen dolog volt mindig, amit soha nem kérdőjeleztem meg az életemben: az írást. Írtam amikor úgy éreztem jónak, helyesnek, szükségesnek, írtam, amit láttam, amit éreztem, amiről álmodtam... és évekig azt néztem végig, hogy mások váltják valóra az én álmaim. Most viszont akár a mindennapok apróságaiban, akár nagyobb horderejű történésekben gyakran szóról szóra köszönnek vissza a soraim mások szájából. Az én álmaim... az én valóságommá váltak. Máshol, máshogy és mással, mégis... valahogy minden úgy alakult, ahogy lennie kellett. 

Szeretni egy dolog. Könnyű, egyszerű adni, főként, ha befogadásra talál. Szeretve lenni valami új, rémisztő, ismeretlen, és mégis földöntúli. Szép napokon egyszerűen csak repülés, öröm, azok a belső pillangók még a legegyszerűbb pillanatokban is. Egy rossz napon viszont, amikor minden katasztrófa, akkor is velem van. Szinte a gondolataimban olvasva találja meg, hogy segíthet, ha tud, és ha nem, akkor egyszerűen csak ott van, magához szorít, és hagy sírni. Egyszerre furcsa és rémisztő nap mint nap érezni, hogy valaki valóban vigyáz rám: hogy ne hajtsam túl magam, ne essen bajom, még az olyan egyszerű dolgokban is, minthogy éjszaka ne rúgjam le a takarót magamról. 

Szeretlek. Ez a szó nekem mást jelent. Téged. Átmentem érted egy kontinensen. Nekivágtam ismeretlen országoknak egy sátorral és egy csomag zabpehellyel, hogy legalább a nyomaid láthassam, és te megadtál mindent, sőt, jóval többet, mint amiről valaha is álmodni mertem. Téged szerettelek egész életemben, ahogy csak egy elveszett gyermek képes, akinek te voltál sokszor az egyetlen jó dolog a kegyetlen valóságban. Képtelen vagyok kimondani ezt a szót, de ha mégis megteszem, az reflex. Viszonzás. valami, amiről tudom, hogy a másiknak szüksége van rá, hogy hallja. Hiába érzem, hiába tudom, hiába teszek meg mindent, hogy kimutassam. Hiába van valaki az életemben, aki itt van, akit minden nap érzek, és akire ha csak rágondolok, könnyekig hatódok, hogy érdemelhettem ki egy ennyire csodálatos embert... talán még jobban félek, mint amennyire tudok szeretni? Jobban félek attól, hogy összetör, minthogy szeretni merjek? Annyira rövid ideje osztjuk meg a mindennapokat, mégis mintha mindig így lett volna... mintha mindig is ez hiányzott volna az életemből. Mintha minden azért történt volna, hogy itt és most az lehessek neki, aki vagyok, és érzem, hogy ez az út még vezet valahova... valamiért, amiért megéri küzdeni. 

A nagy álmok, csodák ideje után hosszú évek hullámvasútja úgy tűnik révbe ért, és ha valóban te vezettél ide engem, ha a megérzéseim ezúttal sem csalnak, köszönöm. Százszor, ezerszer újra és újra. 
Annyi kihívásnak vágtam neki a félelmen túl... egy idegen városnak, számtalan akadálynak, több idegen országnak teljesen egyedül. Annyi mindennel küzdöttem meg mostanáig félelem nélkül... De vajon felnőttem-e eléggé ahhoz, hogy ne féljek a boldogságtól? 

Megfordult világ

Egy év. Egy örökkévalóság. Repülés, megtorpanás, összeomlás, vergődés, keresés, hibák és döntések amikből még nem tudom, újabb hiba lesz-e. 

Újrakezdés és folytonosság egyszerre. Változni és megmaradni annak, akivé formáltál. 

Az életem teljesen kifordult önmagából. Nagy dolgok emléke alatt omlottam össze. Nagy álmok törtek darabokra. Cél és értelem nélküli jelen alatt fulladtam meg egyik napról a másikra lassan. Menekülni akartam a saját életem elől. Nem voltam elég jó, elég ügyes, elég kitartó, elég leleményes... elég. Majd eljött a nap amikor azt mondtam elég. Az életből a jelenemből, a mindennapjaiból és legfőképpen önmagamból. 

Minden amiért itt ebben a kis közegben szélmamomharcot vívtam, összeomlott. A helyem nem itt volt és az én utam máshová vitt tovább. 

Nem egyszerűen csak erő volt amivel újrakezdtem mindent a nulláról. Több volt annál is, mint hogy nem volt más választásom. Nem tudnám pontosan megmondani, minek nevezik: ösztön, belső késztetés ami nem enged megállni akkor sem, ha a világ darabjaira hullik körülöttem, akkor sem, ha ugyanitt én rombolom még tovább magam. 

Ezen az úton a küzdelem már valami más. Nem célt akarok és egyetlen vizsgán vagy interjú előtt sem a sikert akartam. Mindegyikre ugyanúgy mentem, ugyanazt kérve: legyen úgy, ahogy akarod, vezess oda, ahol lennem kell. 

Őskáosz. Elemi erejű totális káosz, amiben a terveim semmik, és a történések mintha talán lassan mutatnának valami felé. Mintha dolgom lenne még itt: valahogy máshogy, másokkal. Valami mintha várna még rám. Nem nagy álmok, nem csodák, nem világot feldöntő megmozdulások - apróságok, mindennapok, esélyek, valami, ami talán megmutathatja hogy az előző évek hiábavalónak tűnő küzdelme nem volt értelmetlen, valami, amiatt azzá kellett várnom, aki most vagyok. 

Nincsenek rá szavak

 Egy csoda. Csodák sorozata. Minden, amiről valaha álmodtam, mára valóság. A legapróbb dolgokban is jelen van, hiszen viszem tovább magammal minden nap minden percében, mert ezek mára a részeim. 
Mikor elindultam egy szál biciklivel a falak közül, amik sokáig a földi poklot jelentették nekem, én sem hittem, hogy képes leszek végigcsinálni. Mikor felébredtem egy mezőn a semmi közepén valahol Zágráb mellett a sátramban, sejtelmem sem volt róla, meddig jutok. Mikor megláttam a tengert Trieszt mellett, mikor az első éjszaka suhantam lefelé a vaksötét országúton a tenger felé, már repültem. Minden egyes nap, minden kilométer, minden akadály, minden nehézség formált és vezetett hozzád. Repültem az országút pokoli forróságában, a tenger melletti csodás szakaszokon, a semmibe vezető töltéseken, semmiből sehova, élve, létezve, minden sejtemben érezve a csodát, amit életnek neveznek. Sem korábban, sem azóta nem éreztem magam ennyire teljesnek, mint azokban a hetekben, töltekezve élményekkel, eseményekkel, emberekkel, akiknek a nevét sem tudom, érezve minden pillanatban, hogy tartottam valahova... hozzád. Senkiként és semmiként élve meg azt, ami vagyok, sehonnaiként tartozva mindenhova, seholban találni meg az otthont. Átszántottam egy fél kontinenst, engedve a hívásnak, amit egész életemben éreztem, vándorként érkezve meg a városba, ami otthont adott neked, egyik kultúrsokkból esve a másikba, ezer sebből vérezve küzdöttem át magam a dombokon, és nem sejtettem, hogy mire eljön az utolsó nap, beleszeretek majd. 
Húsz éve tartó zarándoklatom ért célba ezen a nyáron, aminek kezdetén sejtelmem se volt róla, hogy a csoda, amiről titkon mindig álmodtam, elképesztőbb módon lesz a valóság része, mint ahogy valaha egyáltalán el tudtam képzelni. 
Nem is én lettem volna, ha egyszerű, egyenes úton érek hozzád, ha közben nem tévedek máshova, nem tolod az arcomba a jelent, a valóságot, és mégis mindennek végén máshogy, és mégis ugyanúgy váltod valóra minden álmom. 
Előttem van minden hajnal, amikor átvágtam az ébredező városon, sorra róva a kilométereket, minden délután, amiken elcsigázva estem be a szállásra sok újabb kilométer után, az árnyékok illata, amikben menedékre leltem a forróságban, az útközben egymást erősítő szembe, vagy éppen mellettem haladó vándorok, és ahogy ezekre gondolok, öröm szorítja el újra a torkom. Az itthoni sivár, szürke utcákon járva újra és újra látom az élettől pezsgő sok másikat, amin áthaladtam, a semmiből elém táruló ékszerdoboz-szerű kisvárosokat, és emlékszem rá, hogy repültem.
Konok küzdeni akarás, könnyű fájdalom, és az utolsó tartalékaim hajtottak az első forró délután, mikor elém tárult a tér, amiről sosem hittem, hogy egyszer tényleg láthatom, és akkor még nem sejtettem, hogy miden nap arra járhatok majd keresztül, hiszen szó szerint nem volt más út, ha látni akartam valamit a városból. Makacsság vitt hozzád az első nap, és csak az utolsóra tanultam meg engedni, hogy a csoda vezessen: lépteid nyomán járhattam aznap, eltévedve, elveszve, sodródva, és megértve: az út vége az, ahol megláthatlak. 
Álmodtam az érzésről ezerszer, milliószor, arról, hogy minden lépéssel egyre feljebb szökik a szívem a torkomban, hogy amikor előbukkan emléked nyoma az oszlopok mögül, majd történik valami, de az, amit ott átélhettem, felülmúlt mindent. Máig érzem a márványt a kezem alatt, a térdem alatt, hallom a rajta visszhangot verő lépteket, és ahogy eszembe jut, az orromba szökik az illata is. Talán az egyetlen furcsaság, hog ymás fényekre emlékszem, mint amiket a kamera megörökített, de talán csak a könnyek homályosították el a szemeim. Egymagam voltam nem tudom, meddig, és nem érdekelt, hányan vannak mögöttem... majd jött az első, a második és a sokadik máshonnét, mégis ugyanúgy ereszkedve mellém a hideg kőre, nem törődve senkivel és semmivel. Senkik voltunk sehonnét, semmit nem tudva egymásról, mégis benned eggyé váltunk azokban a percekben, amiket felidézve az öröm szorítja el újra és újra a torkom, ugyanez párásítja el a szemeim: a legszebb, legvarázslatosabb percek emléke, amikben olyan túláradó, szinte már nem is evilági érzések robbantak bennem, amiknek a létezéséről sem tudtam, és amiket viszek magammal tovább az úton amit nem én választottam, csak elfogadtam. 
Háromszor fordultam vissza, miután elindultam, ami után alig láttam az utat magam előtt, amik után nem tudom, mit láthattak kívülről, csak az tudtam, hogy nem volt akkor nálam boldogabb ember ezen a világon, ahogy akkor sem, mikor kint egy csendesebb szegletén a térnek kiadtam minden könnyét ennek az örömnek, ennek a csodának, amit átélhettem, amit talán meg sem érdemeltem. 
Mindennek pontosín úgy kellett történnie, ahogy volt, efelől nincs kétségem, ahogy afelől sem, hogy te vezetted minden lépésem talán éppen a makacsságommal küdve. Más volt az az utolsó nap, mintha engedtem volna: megállva, megélve, befogadva, felismerve... látva valamit, amit talán csak nem akartam észrevenni addig, kivéve a részem a csodából, majd átengedve másoknak, talán édemesebbeknek, magammal hozva, ami juthatott nekem belőle, ami valakinek sok, másnak kevés, engem pedig nem érdekel, ki mit ért belőle: minden volt ez nekem, talán több a mindennél. Néhány csodálatos hét, aminek az első felében hozzád repültem, majd tovább a csoda szárnyain, haza a tenger mellett. 
Három alkalommal törtek fel őszinte örömkönnyek ezen az úton: az elsőn, mikor megláttam az állomáson vártam a vonatot ami átvitt az utolsó hegyi szakaszok közt bringástul csomagostul, és megjelent a kivetítőn a célállomás neve; amikor már biztos volt, hogy azon az estén ott leszek. A második alkalom ugyanitt az utolsó nap volt, előtted, utánad még sokszor, ahogy letaglózott a csoda újabb és újabb megnyilvánulása, majd a harmadik valahol Szlovákiában, mikor hetek után először magyar szót hallottam, és tudhattam, hogy hazajutok ennek a hosszú, mesebeli útnak a végén. Nem véletlenül mondják, hogy kintről könnyű szeretni ezt az országot, hiszen amint átértem a határon, és jött az újabb kultúrsokk kamionosok formájában, ezt gyorsan átértékeltem. 
 Nehéz volt visszazökkenni a valóságba, és talán azóta sem sikerült teljesen, hiába teltek el hónapok a nyár óta. Nehéz, hiszen minden, ami hajtott egész életemben, már mögöttem van, mindent, amiért valaha küzdöttem, elértem, és minden motivációt, amit ezek adtak, meg kellett tanulnom máshol keresni. Talán valami elkezdődhet most újra itthon: valami, ami én vagyok, valami, ami az én életem, amiben valahogy újra megtanulhatok majd boldogulni, bár fogalmam sincs, mi dolgom van még nekem benne, hiszen életem nagy álmát már valóra váltottam. Talán egy nap ezt is meglátom majd, és addig teszem, amit kell, sodródva tovább, remény helyett már tudva, hogy az út végén vársz.