Hamuból gyémánt

Menyasszony lettem. Én, az örök kívülálló, a megrögzött szingli, aki mindezidáig úgy tanulta, hogy az életben önmaga az egyetlen, akire számíthat. Nem egyszerűen csak menyasszony az ígérettel a feje felett: jövő nyáron férjhez megyek. 

A filmek nagy romantikus gesztusai, férfiak, akik a világot adják egyetlen nőnek hitelüket vesztették. Ostobák, hiszen nem tanulják meg sosem, hogy a nőnek nem a világ kell, pusztán egy igaz társ aki a világává válik. Valaki, aki elviseli a hülyeséget, képes kezelni a hisztijeit, ott van mellette a mindennapokban, és együtt vészelik át az élet nehézségeit, miközben a magaslatain együtt repülnek. 

Nem hisszük el, amíg nem éljük át hogy ha megtaláljuk életünk társat, azt egyszerűen csak tudjuk, érezzük, pedig valóban így van. Bővebb magyarázattal én sem szolglahatok. 

Láncszemek vagyunk mind, láncszemek a döntéseink, láncszemek mások ránk is ható döntései, és ezekből a láncszemekből áll össze az élet. Ezek tesznek azzá, akik vagyunk most ebben a pillanatban, és ezek formálnak, hogy azokká váljunk, akiknek lennünk kell, hogy a megfelelő helyen és időben azok a lancszemek lehessünk, akiknek lennünk kell. 

Időnként még én is azt hiszem, hogy álmodom a férfit mellettem, aki előtt nem kell másnak lennem, aki engem akar, úgy, ahogy vagyok. Ugyanaz az ember, aki reggel, mikor gyűrött és kócos vagyok, úgy néz rám, mintha a világ nyolcadik csodáját látná, aki amikor nyakig földesen, csatakosan gazoltam, Michelin csillagos éttermet megszégyenítő ebédhez hívott, aki egy átlagos napon, amikor hazaértem melóból trogerben, egyszer csak feltette a nagy kérdést, én pedig gondolkodás nélkül mondtam igent. A nem romantikus megrögzött kocka vőlegényem hónapokkal korábban kikért már a családtól, kifaggatta a társaságot, hogy csinálja, minden áldott reggel forró tea és reggeli várja, hogy felébredjek, és minden nap végén mindent megtesz, hogy munka után valóban pihenhessek. Nem értem, hogy nem fárad el benne, cserébe pedig én örömmel sütök főzök neki, ugyanígy vitatkozok vele, hogy márpedig a zöldséget meg kell enni, és boldogan figyelem, ahogy fél napi konyhai munkám fél óra alatt elpusztítja. 

Már most lázas készülődésbe kezdtünk, mert egyikünk sem akar az utolsó pillanatban hülyét kapni a szervezéstől (fogunk így is, ennyire már ismerjük magunkat). Már rátaláltam a nagybetűs ruhára, edzem magam a szaboval ígérkező alkudozasra, megvan, mikor hol és hogyan akarjuk tartani a lakodalmat, és van egy évem pánikba esni minden apró részlet miatt. Időnként úgy érzem, van is okom attól felni, hogy katasztrófába torkollik az egész, de nem azért mert elhervad két szál virág. Legjobban attól félek, hogy itt állunk majd ketten a nagy napon és hallgatjuk a meghívottak kifogásait, miért mondták vissza az utolsó pillanatban, és ott, szép ruhában, életem nagy napján majd egy vadidegen tanú mellett próbálok szépen mosolyogni, mert a sminkem túl sokba került, hogy elsirhassam magam, amiért mindenki cserben hagyott. Miben lenne ez más, mint egy születésnap, egy szilveszter vagy bármi más amikor mindenki fűt fát ígér, majd az utolsó pillanatban mindenkinek más dolga akad, vagy egyszerűen csak elfelejtik? Jelentéktelenek vagyunk. Érdektelenek. Egymásnak vagyunk csak ott mindig. De talán más nem is igazán számít. Akinek pedig mi számítunk, az ott lesz. 

Egy emlék volt mindenem. Egy emlék, ami áthajtott országokon minden nélkül, ami tovább hajtott, amikor minden mást elvesztettem, és amit elmondhattam, amikor elég bátor voltam. Mert igen: végre elég bátor lettem, hogy el merjem mondani: az emléked nélkül nem lennék semmi, és ma.... Biztos, hogy nem lenne meg mindenem.