Felelős kerestetik

"Bármi lehetsz ebben az országban, fiam, csak beteg ne legyél soha."

​Ezzel az útravalóval indítja az apa a gyermekét az életbe egy szabad, európai országban. És ebben az egyetlen mondatban benne van minden. Benne van a harminc-negyven évnyi kényszerűen befizetett járulék, a havi százezrek, a társadalmi szerződés teljesítése – és a totális, életveszélyes átverés.

​Mert a rendszer betegre dolgoztat, te pedig kötelezően fizetsz, hogy ellássanak. Aztán amikor tényleg baj van, és elmész az orvoshoz, falakba ütközöl. Hazaküldenek. „Nincs magának semmi baja, csak beképzeli a betegséget.” „Csak érzékeny egy élelmiszerre.” „Csak becsípődött egy ideg a derekában.”

​A beteg vár. Hisz a fehér köpenynek, hiszen a szakértelemért fizetett egy életen át. Nem javul, visszamegy. A reakció ugyanaz a lekezelő unottság: „Mit akar, nincs magának semmi baja! Túl sokat dolgozott.” Felírnak egy újabb kenőcsöt, egy derékmelegítőt, egy újabb diétát.

​Aztán amikor a beteg már a saját lábán alig áll a gyengeségtől, és nagy nehezen – hónapok múltán – kicsikarnak egy vérvételt, amire még két hónap a várólista, megjön az eredmény. És kiderül, hogy már rég hatalmas a baj. De akkor már késő.

​Ki a felelős?

​Tegyük fel a kérdést nyíltan, mert valakinek el kell vinnie a balhét:

• ​A beteg a felelős? Mert hitt az orvosnak? Mert nem ment azonnal magánrendelésre, nem fizette ki zsebből másodszor is azt a diagnosztikát, amire negyven évig vonták le a pénzét a fizetéséből? Bűnös a beteg azért, mert nem tanult orvosnak, és elhitte, hogy ha baj van, segítenek rajta?
• ​Az orvos a felelős? A háziorvos, aki futószalagon darálja a napi hatvan-nyolcvan embert, és a diagnosztikai lustaság vagy a szakmai gőg miatt képtelen beismerni, hogy a probléma meghaladja a kompetenciáját? Az az orvos, aki inkább elbagatellizálja a tüneteket, csak ne kelljen beutalót írnia, ne rontsa a statisztikát, vagy ne ütközzön bele a laborvizsgálatok szánalmas kvótáiba?

​A vidéki valóság még ennél is sötétebb. Egy nagynéni évekig jár a falusi háziorvoshoz makacs derékfájással. Kenőcsök, melegítők, semmi nem használ. Mire végre olyan helyre kerül, ahol érdemi vizsgálatot kap, kiderül: veserák, áttétekkel.

​Egy másik ismerős hónapokig küzd emésztési panaszokkal, gyengeséggel, fogyással. Ugyanaz a háziorvos – aki a beteg gyereke osztálytársának az apja, és aki egyébként máskor, ha a megfelelő kórházi vezetők és „fontos kapcsolatok” kérik, tud életet is menteni – többször hazaküldi vérvétel nélkül. Mire végre rászánják magukat egy nyomorult laborra, a fehérvérsejtszám már az égben, a vastagbél pedig tele van áttétekkel. Most pedig nem marad más, mint a bénult várakozás, hogy létezik-e még csoda.

​A törvényi tiltás álszentsége és a hálapénz mutyija

​És itt jön a képbe a rendszer legnagyobb, legújabb kori álszentsége. Évek óta dörzsölik a tenyerüket a döntéshozók, hogy a hálapénzt végre törvény bünteti. Kriminalizálták, betiltották, papíron tiszta lett a lap. A valóság? Ha azt akarod, hogy valóban ellássanak egy állami kórházban, ha nem akarsz láthatatlan szellemként feküdni az ágyon, ma is fizetned kell. Csak most már nagyobb a kockázat, mélyebbre kell dugni a borítékot, és még megalázóbb az egész ceremónia.

​Nekünk sokáig nem volt ilyen problémánk. Édesanyám dajka volt a szomszéd óvodában, a kórházi dolgozók jelentős részének ő nevelte, gondozta a gyerekeit. Ráadásul az egyik kórházi vezető, a főorvos a volt kollégiumi szobatársa volt. Ennek a múltnak, a megbecsültségnek és a személyes kötelékeknek köszönhetően édesanyám sok egyéb kezelést megkapott, és valódi, méltó, emberi ellátásban részesült az állami rendszerben – de csak addig, amíg olyan osztályon volt, ahol ismerték.

​Mert a személyes védőháló csak odáig ért. Amint átkerült az urológiára, ahol már senki sem ismerte, mindez varázsütésre szertefoszlott. Két teljes napig feküdt ott úgy, hogy felé sem néztek. Két napig feküdt ellátás nélkül, mintha ott sem lenne. A láthatatlanságnak és az emberszámba nem vételnek végül az vetett véget, amikor édesapám megelégelte a tehetetlenséget, határozott léptekkel besétált az osztályvezető főorvoshoz, és szó nélkül lerakott negyvenezer forintot az asztalára.

​Láss csodát: édesanyámnak azonnal lett kezelőorvosa. A semmibe vételből hirtelen sürgős eset lett. Negyvenezer forint volt az ára annak, hogy egy idegen osztályon is elkezdjék végezni a munkájukat, amit amúgy a levont járulékokból kötelezően meg kellett volna tenniük.

​A kapcsolati háló mint túlélési esély

​Ez a legfelháborítóbb az egészben. Ebben a rendszerben az egészség és a túlélés nem állampolgári jog. Ha van egy telefonszámod egy kórházi vezetőhöz, ha az orvos gyerekének az osztálytársa vagy, vagy ha van nálad elegendő készpénz, amit pofátlanul le tudsz tenni az asztalra, kapsz azonnali diagnózist, odafigyelést és esélyt az életre. Ha nincs kapcsolatod, és nincs plusz pénzed a zsebedben a kötelezően levont százezreken felül, sietség nélkül, magadra hagyva maradsz a statisztika rossz oldalán. Elkönyvelnek idegbecsípődésnek vagy diétás hibának, és sorsodra hagynak.

​A rendszer módszeresen megöli a beteget. A beteg meghal, a gépezet pedig robog tovább. Nem érez bűntudatot, nem kér bocsánatot, a papírokra pedig ráfér, hogy „a betegség agresszív lefolyású volt”.

​A legfélelmetesebb és legcinikusabb az egészben, hogy a beteg halálával a rendszer „problémája” egy csapásra meg is szűnik: nem foglalja tovább a helyet az állami ágyon, nem nyújtja a várólistát, és nem kell utána nyugdíjat fizetni.

​Ebben a zárt, rideg láncolatban az egyetlen szereplő, aki a végén fix, garantált profittal sétál el, az a temetkezési vállalkozó.

​Felelős pedig, mint mindig, most sincsen.

De miért teheti meg ezt egy orvos következmények nélkül? Miért nincs felelősségre vonás egy nyilvánvaló szakmai mulasztás után?

1. A mundér becsülete és az orvosi maffia falai

Az egészségügyben a szakmai szolidaritás sokszor erősebb, mint a hippokratészi eskü. Ha a beteg meghal vagy menthetetlenné válik, elindul a papírmunka és a zárójelentések gyártása. De egyetlen orvosszakértő vagy kolléga sem fogja szívesen bemártani a másikat. Inkább jön a jól ismert ködösítés: „a daganat agresszív lefolyású volt”, „a tünetek atipikus formában jelentkeztek”, vagy a legpofátlanabb: „a beteg későn fordult orvoshoz”. A papír mindent elbír, a rendszer pedig összezár, hogy megvédje a sajátjait.

2. A bürokrácia mint golyóálló mellény

A háziorvosnak nem kell zseninek lennie, elég, ha le van fedve papíron. Ha felírt egy kenőcsöt a derékfájásra, ha megmérte a vérnyomást, ha a kartonra rögzítette, hogy „panaszai miatt diétát javasoltam”, ő jogilag védve van. A protokoll szerint ő „ellátta” a beteget. Az, hogy a diagnosztikai lustasága miatt nem látott túl a lumbágón, és nem küldte el a beteget egy nyomorult hasi ultrahangra, az a bíróságon már a „szakmai mérlegelés” szürke zónájába esik. A jog nem a mulasztást nézi, hanem azt, hogy a pecsét rákerült-e a papírra.

3. A tehetetlen és megfélemlített hozzátartozók

Ki indítana pert egy ilyen helyzetben? Egy gyászoló, összetört család, amelynek épp most ment tönkre az élete? Egy per éveken át tart, vagyonokba kerül, a végeredmény pedig szinte mindig a semmibe vész, mert a kórházi jogászok és a biztosítók szakértői hada pillanatok alatt darabokra szedi a laikust. A kisember pontosan tudja, hogy a rendszerrel szemben nincs esélye. Inkább eltemeti a halottját, magába temeti a dühét, a háziorvos pedig másnap reggel pontosan ugyanúgy rendel tovább, mintha mi sem történt volna.

A döntéshozók szeretik azt hazudni, hogy egy újabb törvénnyel, egy újabb finanszírozási átszervezéssel vagy a hálapénz papíron történő betiltásával meg lehet váltani a világot. Ez egy ordas nagy hazugság. Egy felülről indított reform azért nem segít ezen, mert egy dögvészben szenvedő testre próbál tiszta inget adni.

Nézzük meg a hálapénz-tilalom álszentségét. Betiltották? Igen. Megszűnt? Dehogy. Édesapám negyvenezer forintja a bizonyíték rá: amíg az urológián két napig ellátás nélkül fekszik az ember anyja, addig a törvényi tiltás semmit sem ér. A hozzátartozó le fogja rakni a pénzt az asztalra, mert az élet a tét. A felülről jövő reform nem az orvosi morált hozta vissza, csak megdrágította és a sötétbe kényszerítette a túlélést.

Ugyanez igaz a kapcsolatokra is. Egyetlen rendelet sem fogja kiirtani azt a reflexet, hogy az kap normális ellátást, akit ismernek. Édesanyám dajkaként a fél kórház gyerekét nevelte, a főorvos a volt kollégiumi szobatársa – emiatt kapott meg olyan kezeléseket, amikről más csak álmodik. De amint átlépte egy olyan osztály küszöbét, ahol idegen volt, azonnal láthatatlanná vált. A rendszer nem protokollok, hanem urambátyám-mutyik szerint működik. Az orvos gyerekének az osztálytársa azonnal laborba jut, a kapcsolatok nélküli ismerős meg hónapokig könyörög az emésztési panaszaival, mire a vastagbélrák áttétekkel tarolja le a testét.

A felülről jövő reformok nem a gyógyítást ösztönzik, hanem a spórolást és a bürokráciát. A háziorvosra rákényszerített labor-kvóták és adminisztrációs korlátok pont azt érik el, hogy az orvos inkább elkönyvelje a daganatot „ételérzékenységnek” vagy „idegbecsípődésnek”. Felírja a kenőcsöt, mert az a legkisebb ellenállás iránya, a rendszer pedig nem bünteti meg a mulasztásért.

Ez a valóság. Amíg az egészségügyben az emberi élet értéke a nulla felé konvergál, amíg egy orvos következmények nélkül hazaküldhet egy haldoklót azzal, hogy „csak beképzeli”, addig minden reform csak politikai színház.

A gépezet robog tovább. A beteg meghal, felelős nincs, a temetkezési vállalkozónak pedig bevétele van.

Ezért fizetem havonta a szakmai minimálbér bruttóját a tb rendszerbe, hogy nekem se vegye fel senki a telefont, ha fel akarok íratni egy receptet. Hogy ugyanezt egy maganrendelőnek fizessen ki, ha bármi problémám van és szeretném megérni jövő évet. Egy másik országban egy másik világban havonta ugyanezért az összegért az egész családomnak prémium szintű ellátása lenne olyan korszerű kórházakban amiről itthon az elit is csak álmodik, saját szobával, ehető étellel és olyan meennyezettel, ami nem szakad rá a koporsóra - még ha a kórházakban azokat ágynak is álcázzák.