Droidok, parasztok és Róma önvédelmi mechanizmusa.

Rómában háromféle emberrel találkozik az utazó.

Az első a droid.

Rómában sétálva előbb-utóbb mindenki találkozik a droidokkal.

Nem, nem a Star Warsból érkeztek. Ezek a turisták egy külön faját kepezik. 

A droidot könnyű felismerni. Fülében audioguide, kezében telefon, tekintete üres. Általában egy zászlót, esernyőt vagy valamilyen magasba emelt tárgyat követ. Nem azért, mert tudja, merre megy, hanem mert a raj többi tagja is ugyanazt követi.

Adroidraj lassan hömpölyög előre. Ha megállnak, mindenki megáll. Ha megindulnak, mindenki menekül. Ha pedig úgy döntenek, hogy éppen ott készül a csoportkép, ahol te haladnál tovább, akkor az a terület ideiglenesen megszűnik közterületként funkcionálni.

Mozgásuk teljesen kiszámíthatatlan. Képesek egy másodperc alatt megállni egy szűk átjáró közepén, majd ötven társával együtt teljes szélességében elfoglalni azt. Képes keresztben átvonulni egy téren, miközben semmi és senki nem létezik rajta kívül. Ha pedig valaki véletlenül az útjába kerül, a droid nem kitér. A droidnak mindig elsőbbsége van. A droid ugyanis nem közlekedik, hanem hömpölyög.

A második a paraszt.

Ő az, aki több ezer kilométert utazik azért, hogy egy olyan várost látogasson meg, amely túlélte a császárokat, a barbár inváziókat, a pestisjárványokat és két világháborút, majd úgy viselkedik benne, mintha egy vasárnap esti focimeccs után a parkolóban lenne.

Rómában szinte mindenhol vannak kukák. Kulturáltak. Tiszták. Rendszeresen ürítik őket. Nem kell keresni őket. Nem kell expedíciót szervezni hozzájuk. Nincs szükség térképre vagy helyi idegenvezetőre.

Ennek ellenére valahogy mindig akadnak emberek, akiknek sikerül a szemetet bárhová máshová tenni.

Ez az a pont, ahol az ember megérti a kordonokat.

Korábban azt hittem, a kordonok a turisták ellen vannak.

Ma már tudom, hogy a turisták egy része miatt vannak.

Mert amikor naponta több tízezer ember érkezik ugyanarra a helyre, akkor már nem a műemléket kell védeni az időjárástól. Nem egy emléket kell méltó módon kiállítani, hanem meg kell védeni azt: a droidoktol, az idiótáktól, a parasztoktól, akiknek ez csak egy fotópont. Az embereket kell távol tartani attól, hogy tönkretegyék azt, amiért odautaztak.

A helyiek sem véletlenül egyre türelmetlenebbek.

Képzeld el, hogy a lakóhelyed utcái egész évben úgy működnek, mint egy vidámpark főbejárata. Hogy minden nap újabb tömegek érkeznek, elállják az utat, kiabálnak, szemetelnek, fényképeznek, majd felháborodnak, hogy a város nem úgy működik, mint egy tematikus díszlet.

Nehéz ezért haragudni azokra, akik megpróbálják megvédeni a saját otthonukat.

Aztán ott van a harmadik csoport.

Azok, akik valóban kíváncsiak a városra.

Akik tudják, hogy Róma nem a Colosseumnál kezdődik és nem a Trevi-kútnál ér véget. Akik néha direkt letérnek a fő útvonalról. Akik hajlandók elveszni egy kicsit.

Ők találják meg azokat a kis tereket, ahol délután még sakkoznak az öregek. Azokat az utcákat, ahol nincs tömeg. Azokat az apró részleteket, amelyeket semmilyen audioguide nem tud átadni.

Mert Róma lelke nem a kötelező látnivalók listájában lakik.

Hanem a mellékutcákban, a sikátorokban, azokban az apró részletekben, amik felett a droid átrobog és letapossa. 

A probléma csak az, hogy ezekből egyre kevesebb marad.

A közösségi média korában minden "titkos hely" nagyjából három hétig marad titkos. Utána megjelenik róla négyszáz videó, kétszáz útikalauz és ezer influencer-poszt, majd megérkeznek a droidok.

És amikor a droidok megérkeznek, a hely elveszíti azt, amiért érdemes volt megtalálni.

Róma szerencsére még mindig erősebb náluk.

Még mindig vannak utcák, amelyek kimaradnak a zászlókövető vándorlásból. Még mindig vannak terek, ahol nem kell emberfalon átverekedni magad. Még mindig vannak pillanatok, amikor a város nem turistalátványosság, hanem egyszerűen Róma.

Csak egyre többet kell gyalogolni értük.

És ez talán nem is baj.

A droidok ugyanis ritkán mennek messzire a zászlótól.

Reggel végigsétálva a városon egészen más arcát mutatja Róma. Munkába igyekvő helyiek, akik meg-megallnak beszélgetni, csendes, meghitt pillanatok az órákon belül tömött környékeken, amik a későbbi tájban elvesznek. 

Én őrzöm a magam csodáit évekkel korábbról, amikor kevesebb volt a droid, a paraszt és a kordon is. És ezek listája bővült, mert még most is sikerült úgy elvesznem a városban, hogy ismét rájöjjek: minden szépséghibája ellenére amikor az ember tovább indul innét, szíve egy részét itt hagyja, ami újra és újra visszahúzza.