Látszat világ, ahol az ízléstelenség kötelező

Az elmúlt hónapokban egy dolgot biztosan megtanultam az esküvőkkel kapcsolatban: az emberek elképesztő mennyiségű energiát képesek beleölni olyan dolgokba, amelyeknek a nap végén semmi jelentőségük nincs.

Mindenkinek van véleménye a ruháról, a sminkről, a frizuráról, a cipőről, a virágokról, a meghívókról, arról, hogy mit illik és mit nem illik, mi a trend és mi nem, és arról is, hogy szerintük neked mit kellene csinálnod. Mintha az egész esküvő arról szólna, hogy megfelelj egy rakás ember elképzelésének.

Mi már át elején megfogadtuk, hogy minden tanácsot köszönünk szépen, megy a padlásra, mert ez a mi napunk, a mi ízlésünk, a mi meghívónk, a mi esküvőnk. 

Ja hogy meghívót kell csináltatni? Grafikus vagy valami elcsépelt sablon kell hozzá? Lófaszt. Kell egy menyasszony, egy vőlegény, egy elképzelés, egy ai kép generátor, némi html és CSS tudás, egy kis kreativitás (sok, hogy megússzuk kb a papír árából) és jó csapatmunka a házasulandók között. Lusta emberek vagyunk, nem szeretünk megbolondulni a sablon statikusan kezelhetetlen exportja miatt, így került mellé egy megdizájnolt szintén custom űrlap, mögé egy Google táblázat, amiből copy paste és megvan, mit adunk le az étteremnek és nekünk mit kell beszerezni. Lusta vagyok, de elég igényes hogy a bugos vagy statikus online fellelhető sablonok ne legyenek elég jók, így egy órára leültem játszani. 

Ja hogy ki is kellene nézni valahogy, mert azt üvöltik a reklámok, hogy majd a sminktől magabiztos leszel? Hogy majd a ruhától leszel az, aki? Rohadtul nem! 

A smink arra való, hogy kiemelje a szépséget, ennyi. Nem attól leszel szebb ember, nem attól lesz önbizalmad, nem attól leszel nőiesebb, és nem attól leszel magabiztos. A smink nem személyiség, nem jellem és nem érték, csupán egy eszköz, amely bizonyos vonásokat hangsúlyoz. Sem több, sem kevesebb.

A magabiztosság nem a sminkes ecsetéből születik. Nem egy alapozóban, egy rúzsban vagy egy műszempillában lakik. Abból fakad, hogy tudod, ki vagy, és hogy jól érzed magad a saját bőrödben. Egy jó smink ezt kiemelheti, de soha nem helyettesítheti.

A ruháknál pedig egyre gyakrabban érzem azt, hogy az ízléstelenség lett a divat. Köldökig kivágott dekoltázsok, méteres uszályok, amelyekkel közlekedni sem lehet, olcsó hatású műszálas anyagok, menet közben potyogó strasszok, oda nem illő csipkék, felesleges díszítések minden négyzetcentiméteren. Mintha ma már nem az lenne a cél, hogy a ruha a menyasszonyt emelje ki, hanem az, hogy a menyasszony eltűnjön a ruha mögött.

És pontosan ezért szeretem annyira az én ruhámat.

Mert az én ruhám nekem tökéletes. Nem azért, mert valaki megmondta, hogy ezt kell szeretnem, nem azért, mert ez a legújabb trend, és nem azért, mert egy marketinges szerint ettől leszek szebb, hanem azért, mert amikor megláttam, tudtam, hogy ez az.

Nincs rajta felesleges csipke, nincs rajta tüllből épített díszlet, nincsenek rajta oda nem illő sallangok, és nincsenek rajta olyan elemek sem, amelyek önmagukra akarják vonni a figyelmet. Egyszerű. Letisztult. Arányos. Elegáns. Pontosan olyan, amilyennek szerintem egy valóban szép menyasszonyi ruhának lennie kell.

A szabása egyszeru, az anyagok minőségiek, és nincs szüksége abroncsra, hogy az esése tökéletes legyen, nem kell alá fél szerkezetet építeni ahhoz, hogy szépen álljon, nem kell trükközni vele, és nem kell erőlködnie. Egyszerűen csak működik. Pont úgy, mint mi: nem tudjuk, mitől, hogyan, mióta és hol, vagy egyáltalán hogyan kezdődött. Talán nem is számít. 

Hogy vannak-e strasszok? Igen, vannak. Formába rendezve, egyetlen egyszerű övön ami koronaként egészíti ki az önmagában is tökéletes szabást. Nem uralja a ruhát, nem akar több lenni annál, ami, egyszerűen csak belesimul, egyetlen pontra helyezve a fókuszt. És talán éppen ettől olyan különleges.

A legérdekesebb az egészben, hogy nem csak én látom ezt. A varrónőm annyira megszerette a ruhát, hogy amíg az utolsó simításokat végzi rajta, kiállítva tartja. Az oda érkező vendégek rendszeresen megállnak előtte, nézik, csodálják, kérdezgetik, hol lehet ilyet kapni, ki tervezte, mennyibe kerül, honnan származik, mert egyszerűen nem tudnak szó nélkül elmenni mellette. A fél város a csodájára jár.

És ez azért különösen érdekes, mert az emberek többsége azt hiszi, hogy csak a csillogás tud látványos lenni. Pedig nem. A valódi eleganciának nincs szüksége arra, hogy kiabáljon, a valódi minőségnek nincs szüksége arra, hogy minden centiméterén valami dísz legyen, és a valódi szépségnek sincs szüksége arra, hogy túlkompenzáljon.

Ugyanezt a fazont újonnan másfél millió forintért láttam katalógusban. A tucat árusok azt sem tudják hogy létezik más a klasszikus fűző csipke fodor ízléstelenségi Szentháromságon kívül. Az eladók nem tudják így az emberek sem, akik sorra bohócot csinálnak magukból, mert eladják nekik a hamis önnképet egy olcsó gyenge minőségű ruhával elképesztő összegekért, mert rákerül egy halom gépi csipke, mert rávarrnak néhány száz műanyag követ, mert teleaggatják strasszokkal, és mert eladják hozzá az álmot.

A menyasszonyok pedig sokszor megveszik, vagy majdnem ugyanennyiért kibérlik, mert elhitetik velük, hogy ettől lesznek szebbek, karcsúbbak, előnyösebbek, különlegesebbek. Pedig egy ruha nem oldja meg az önbizalomhiányt, nem gyógyítja a bizonytalanságot, és nem változtatja meg azt, ahogyan valaki saját magára néz. Legfeljebb néhány órára eltereli róla a figyelmet - más dolgokra, például arra hogy újra kellett tanulnia a járást hogy közlekedni tudjon benne. Rosszabb esetben életének legelőnytelenebb ruhájában kell feszengenie egész nap. 

Számomra egy menyasszonyi ruha attól jó, hogy önmagam lehetek benne. Hogy tudok benne mozogni, táncolni, nevetni, lépcsőzni, leülni, felállni, létezni. Nem kell azon aggódnom, hogy minden a helyén van-e, nem kell percenként igazgatnom, nem kell attól félnem, hogy valami kiesik belőle, és nem kell három ember segítsége ahhoz, hogy eljussak a mosdóig.

A magabiztosság nem abból születik, hogy mennyire mély a dekoltázsod vagy mennyire drága a ruhád. A magabiztosság abból születik, hogy önmagad lehetsz.

A részletek, tüllök, csipke, strasszok között az esküvő napjára gyakran a lényeg az, amit sokan elfelejtenek: nem a ruha tesz menyasszonnyá, hanem az a férfi, aki az oltárnál vár. Az esküvő napján te ragyogsz, nem a ruha, nem a smink, nem a frizura, hanem te. A ruha csak keret, a smink csak kiemel, a frizura csak kiegészít. A fókusz akkor is rajtad van, ha semmi hivalkodó nincs rajtad, mert azon a napon nem a ruhát ünneplik, nem a sminket és nem a frizurát, hanem azt, hogy két ember úgy döntött, együtt akarja leélni az életét.

Ami viszont igazán fárasztó, az nem a szervezés, hanem az emberek. A folyamatos kérdések, a kéretlen tanácsok, a vélemények, a kritikák, és az, hogy hónapokon keresztül mindenki jobban tudja, mire van szükséged, mint te magad. Egy idő után pedig eljön az a pont, amikor választani kell: vagy hagyod, hogy az egész felőröljön, vagy egyszerűen leszarod.

Én eljutottam erre a pontra. Nem érdekel, hogy valaki szerint lehetne más a ruhám, nem érdekel, hogy valaki szerint több csipke kellene rá, nem érdekel, hogy valaki szerint több csillogás lenne a megfelelő, és az sem érdekel, hogy megfelelek-e minden vendég elvárásának. Mert rájöttem valamire: a lényeg már megvan.

Mi ott leszünk. Kimondjuk az igent. Összeházasodunk. Minden más csak körítés. Lehet szép, lehet hasznos, lehet örülni neki, de nem ez a lényeg. 

Nem a tökéletes bőrű és alakú menyasszony magas lováról beszélek, mert egyik sem vagyok. Az önbizalmam sincs a helyzet magaslatán. Véleményem és értékrendem viszont van. Akaratom is, hogy tartsam magamat ezekhez. Melléjük pedig egy csodás vőlegényem, akit egyetlen dolog érdekel azon a napon: én legyek ott fehér ruhában, és mondjak igent neki. Nem érdekli, lesz-e smink. Nem érdekli, lesz-e műköröm (jelezném, évekig körmöztem és kibaszott jó voltam benne, de nem lesz, mert a saját körmeim is elég szépek és elég egészségesek, hogy ne legyen szükségem egy pajzsra rajtuk, amivel nem érzek semmit sem). Lesz smink és lesz frizura, amitől már most kitör a frász, de tudom, hogy ki vagyok a tükörben. A vendégeim is tudják, és a vőlegényem pontosan azt szereti bennem, hogy sem az arcom, sem az egyéniségem nem lehet micellás vízzel letörölni.

El lehet veszni a részletekben, fodrokban, masnikban, tüllök és strasszok között, de azon a napon, amikor ott vagy a templomban, vagy a házasságkötő teremben, és meglátod a vendégek közti folyosó végén várakozó vőlegényed, minden más jelentőségét veszti: a dekoráció, a smink, a frizura, a vélemények, a megfelelési kényszer, a vendégek egyéni szociális problémái, az összes felesleges zaj.

Mert a nap végén nem arra fogok emlékezni, hogy kinek mi nem felelt meg vagy ki mit csinált volna másképp (fogom ezt hallgatni eleget a következő negyven évben és fogom is elégszer válaszolni rá azt hogy bocs, de pont leszarom, mert mi mindent megtettünk és nekünk ez így volt tökéletes). A nap végén pedig csak egyetlen dolog számít igazán: hogy ott állt velem szemben az a férfi, akit szeretek, es akivel minden nap egymás mellett akarunk nyugovóra térni férjként és feleségként.