A szomszéd tehene és a magyar ugar

Van egy mondásunk, amely nem csupán egy cinikus népi bölcsesség, hanem a magyar társadalom legmélyebb, legfájdalmasabb diagnózisa, az a bizonyos alapkő, amire az egész jelenlegi valóságunk épül: dögöljön meg a szomszéd tehene is.

Ez a mondat maga az út, amelyen generációk óta járunk. Ám hiba lenne ezt puszta, velünk született gonoszságként vagy nemzeti sajátosságként elintézni. Ez a mérgező, mindent átszövő irigység és bizalmatlanság nem a semmiből termett. Nagyon is megvan a maga sötét, történelmi és szociológiai levezetése, amely visszavisz minket a huszadik század legfojtogatóbb évtizedeibe, és megmagyarázza, miért tartunk ma ott, hogy lassan és fájdalmasan belefulladunk a saját társadalmi mocskunkba.

A besúgók nemzete: Amikor a szomszéd ásta meg a sírunkat

Hogy megértsük a „szomszéd tehenének” pszichológiáját, vissza kell mennünk a kommunizmus évtizedeibe. A diktatúra legkegyetlenebb fegyvere ugyanis nem a fegyveres terror volt, hanem az emberi lélek szisztematikus megtörése. Rendszereken átívelő, tragikus valóságunk, hogy nálunk sokszor nem is volt szükség mindenható titkosrendőrségre, mert a társadalom elvégezte a piszkos munkát maga.

Az emberek egy falat kenyérért, egy apró munkahelyi előnyért, vagy pusztán puszta rosszindulatból megásták a szomszédjuk sírját. A feljelentés, a besúgás szinte társadalmi normává, a mindennapi érvényesülés eszközévé vált. Ha a szomszédnak egy kicsivel jobban ment, ha vett egy új bútort, vagy gyanúsan jól érezte magát, a legkönnyebb út nem a verseny felvétele volt, hanem egy névtelen levél a megfelelő hatóságnak. A rendszer tudatosan jutalmazta az árulást, és ezzel kiirtotta a társadalomból a szolidaritás és a bizalom utolsó csíráit is. Így gyökerezett be az az alapállás, hogy a másik sikere az én fenyegetettségemet jelenti. Ha neki jó, nekem biztosan rossz lesz. Tehát pusztuljon, amije van.

A megvásárolt csend és az elmaradt katarzis

Ezt a torz mentalitást a Kádár-korszak, a „legvidámabb barakk” évei csak tovább konzerválták. Míg tőlünk északra és nyugatra – a cseheknél, a szlovákoknál vagy a kelet-németeknél – a diktatúra mindvégig merev és fojtogató maradt, ott világos volt a törésvonal az elnyomók és az elnyomottak között. Ott nem lehetett okosba' megoldani a dolgokat. Éppen ezért, amikor a rendszer megbukott, a társadalom képes volt letépni a sebtapaszt: megnyitották az aktákat, kisöpörték az egykori elnyomókat, és tiszta lappal indultak.

Tőlünk keletre, Romániában a végletekig fokozott terror egy véres, de elemi erejű robbanáshoz vezetett: a román nép szó szerint sortüzet zúdított azokra, akik évtizedeken át kizsigerelték. Ez a katarzis, ez a „mi vívtuk ki a szabadságunkat” érzés a mai napig tartást ad az ottani társadalomnak.

A terror kétségtelenül rossz és elítélendő. Mi annak idején örültünk, hogy nálunk nem volt: nem lőttek, nem vadászott ember emberre, legalábbis nem nyíltan. Csak évtizedekkel később látjuk a társadalom tükrében, hogy nálunk valami sokkal rosszabb történt: belülről mérgezték meg a társadalmat, és ez a méreg, ha nem képes mindenki együtt tenni ellene, fel fogja emészteni a magyar nemzetet. 

Nálunk ugyanis a kádári alku megvásárolta a társadalom gerincét. Kaptunk háztájit, Trabantot, hétvégi telket, cserébe lemondtunk a szabadságról és a beleszólásról. A határvonalak elmosódtak, mert a boldogulás érdekében szinte mindenki egy kicsit a rendszer cinkosává vált. Éppen ezért nálunk 1989-ben elmaradt a katarzis. Nem volt forradalom, nem volt elszámoltatás, csak egy csendes hatalomátmentés. Az egykori elvtársak a politikai tőkéjüket gazdasági hatalomra váltották, a gyárakból és állami vagyonból magánvagyon lett, mindez zárt ajtók mögött.

A Szomszédok öröksége: Negyven éve ugyanaz a forgatókönyv

Ha ma belenézünk a Szomszédok epizódjaiba, ez a mozdulatlanság ordít a képernyőről. A sorozat zseniálisan rajzolta meg azokat a társadalmi archetípusokat, amelyek ma – felnagyítva és modern díszletek között – uralják az országot.

Ott van Janka néni, a teljesítmény nélküli felsőbbrendűség szimbóluma, aki zsigerből lenézi a környezetét, elvárja a luxust, de érdemben semmit sem tesz a közösségért. Ma ő a példakép: a munka nélküli urizálás, a státuszszimbólumok gátlástalan hajszolása és mások lenézése lett a társadalmi siker mércéje.

Ott van Gábor Gábor, a simlis vállalkozó, aki sosem az egyenes utat keresi. Ő annak a rendszernek az előképe, amely mára tökélyre fejlődött: ma már nem egy kis stúdiót, hanem komplett nemzetgazdasági ágakat, alapítványokat és magántőkealapokat irányítanak urambátyám alapon a kiszuperált elvtársak szellemi örökösei. A hatalom és a vagyon kézről kézre jár a kiváltságosok között.

És ott vannak a tragikus hősök, Vágási Feriék és Mágenheimék. Azok a tisztességes, dolgos emberek, akik hiába képzik magukat, hiába dolgozzák ki a belüket a hivatásukban, újra és újra üvegfalakba ütköznek. Nézzük csak meg Mágenheim doktor mindennapos küzdelmét: az egészségügy akkor is romokban volt, és lássuk be, ma is pontosan ugyanúgy romokban van. Semmi nem változott, csak a reménytelenség foka.

Ma is ők a vesztesek. Látják, hogy az árak az egekben, a bérek meg a béka segge alatt vannak, de tehetetlenek, mert egy olyan rendszerben próbálnak szabályosan játszani, ahol a mutyizás a hivatalos játékszabály. És ha már az áraknál és a személyes haszonhajhászásnál tartunk: hogy a fenébe van az, hogy máshol, tőlünk nyugatabbra minden olcsóbb és jobb? Bemegyek egy átlagos hazai üzletbe, és ahelyett, hogy a kemény munkával megkeresett pénzemért valódi, minőségi árut kapnék, példának okáért rendes húst, aminek nem zsír vagy nyesedék legalább a fele, felfújt műanyag stabilizátor-hegyek és ízfokozókkal megspékelt összeragasztott nyesedékek borulnak ki a pultból. Mert a piac pontosan tudja: a magyarnak valójában nem a minőségre van igénye. Arra van igénye, hogy mutatóba megvehesse a nyolcadik nagy tévét a nappaliba, miközben az asztalra az olcsó, de pofátlanul túlárazott, ehetetlen műszemetet teszi le. Ezt eszi ő, ha neki jó akkor a gyereknek is, és a sokadik generáció nő fel ugyanígy: egy olyan világban, ahol a látszat a fontos, nem a valós tartalom.

A felelősséghárítás kora: Amikor az államtól várjuk a megváltást

De miért hagyjuk ezt? Miért lapítunk negyven év után is, várva a csodát? Itt érünk vissza a „dögöljön meg a szomszéd tehene” mentalitáshoz, amely az évtizedek alatt párosult egy mélységes, bénító lustasággal és felelősséghárítással.

A Kádár-rendszer kinevelt egy paternalista, atyáskodó államtól függő társadalmat. Megszoktuk, hogy a felelősség sosem a miénk. És ez a mentalitás ma pusztít a leginkább. Az emberek éjjel-nappal irigykednek: lesik, honnan van a másiknak új autója, miből futja neki erre vagy arra. Fáj nekik a másik sikere. De amint tenni kellene valamit – tanulni, képezni magukat, tisztességesen és keményen dolgozni az előrelépésért –, az már büdös.

Kialakult egy olyan hatalmas réteg, amely folyamatosan csak tartja a markát. Több segélyért verik az asztalt, magasabb családi pótlékért fröcsögnek az interneten. Elvárják, hogy a mindenkori állam, az óvoda és az iskola nevelje fel, etesse meg és tanítsa meg élni a gyerekeiket, mert ők maguk, szülőként, a legapróbb erőfeszítést sem hajlandóak beletenni a saját utódaik jövőjébe. A személyes felelősségvállalás megszűnt létezni. Csak a követelőzés maradt, meg a sárga irigység, ha a másiknak látszólag több jut az állami alamizsnából.

A konklúzió: Belefulladni a saját mocskunkba

A mindenkori hatalom pedig tökéletesen ismeri és használja ezt a dinamikát. Tudják: amíg a magyar ember azzal van elfoglalva, hogy a szomszéd tehenét hogyan tudná megmérgezni, addig sosem fog felnézni, hogy észrevegye, kik hajtják el az egész gulyát. Kiszúrják az emberek szemét pár ezer forintos utalványokkal, megígérnek egy újabb támogatást, és ezzel aprópénzért megvásárolják a csendet és az engedelmességet.

Ameddig mi magunk nem változunk meg, ameddig az irigység, a másokra mutogatás és a tenni akarás teljes hiánya uralja a magyar valóságot, addig teljesen felesleges rendszerváltásról, politikáról vagy nyugati felzárkózásról beszélni. Aki nem hajlandó a saját életéért, a saját családjáért és a saját sorsáért felelősséget vállalni, attól nem várható el, hogy egy ország sorsát a szívén viselje.

Ez a végső, legfájdalmasabb konklúzió. Amíg a megalkuvást, az irigységet és a lustaságot választjuk, amíg megváltókat várunk ahelyett, hogy felállnánk és dolgoznánk a saját jövőnkért, addig nincs kiút. Nincs az a hatalom, ami ezen kívülről változtatni tudna.

Ahelyett, hogy folyamatosan irigykednénk és fröcsögnénk, talán végre példát kellene vennünk azokról, akik ezt az egészet sokkal jobban csinálják. Azokról a nemzetekről, akik nem nyugodtak bele a semmittevés mocsarába, akik képesek voltak kiállni magukért és minőséget követelni az élet minden területén. Mert ők száz év múlva is büszke, élhető nemzet lesznek. Míg mi, ezzel a toxikus, mások vesztét kívánó mentalitással, szép muskátlik alá ássuk meg a saját sírunkat, és lassan, fájdalmasan belefulladunk abba a történelmi mocsokba, amit generációk óta mi magunk ásunk.

Persze lehetne másként csinálni. Lehet tanulni a fentiekből. Csak ahhoz ezt el is kellene olvasni... Úgy, hogy érti is a kedves olvasó, miről beszélek. Aztán felemeli a hátsóját a kedves olvasó és tesz a jövőjéért. Én is tenni fogok. Magyar vagyok és szeretem a hazám. Ebben a társadalomban viszont képtelen vagyok tovább élni. És amíg velem együtt sokan mások ugyanerre a konklúzióra jutnak, a markát tartó réteg pedig nem jut el addig, hogy éppen azokat üldözi el az országból ez a mentalitás, akik a segélyt, a nyugdíjat, vagy a kórház felújítását ki tudnák fizetni az adójukból, hát addig dögöljön meg a szomszéd tehene is. 

Én már rég nem a szomszéddal foglalkozok, hanem a saját jövőmmel, mert engem már az sem érdekel él-e vagy hal-e a szomszéd tehene, csak az, hogy a gyerekem egy emberközeli társadalomban nőhessen fel, ahol emberi mivoltához méltón bánnak vele mások is, és a százéves történelmi méreg helyett valódi értékekre taníthatom. Ha ezt úgy tudom elérni, hogy ő egy másik nemzetet vall majd magáénak, mert abba születik bele, akkor neki már más lesz a hazája.