(Nem csak) Olasz tanulságok kézipoggyásza

Mit tanultam az olaszoktól?

Amikor két héttel ezelőtt elindultunk Olaszországba, nem gondoltam volna, hogy a végén nem a Colosseumról, nem a tengerről, nem a pizzáról és nem is a történelmi emlékekről fogok a legtöbbet gondolkodni. Az ember ilyenkor általában fényképeket hoz haza, néhány szuvenírt, esetleg pár jó történetet. Én viszont egyre inkább azt érzem, hogy egy csomó olyan dolgot hoztam magammal, amit nem lehet bőröndbe pakolni.

Az első napokban még én is ugyanazokat figyeltem, amiket minden turista. Az árakat, az ételeket, a boltokat. Azt, hogy Róma közepén a Pennyben a rendes parmezán negyed kilója annyiba kerül, mint nálunk a műanyagízű „kemény sajt” tíz dekája. Azt, hogy Ponza szigetén, egy olyan helyen, ahová szinte mindent hajóval kell vinni, a valódi balzsamecet olcsóbb, mint nálunk sok helyen az utánzata. Azt, hogy a Rio Mare tonhal nem luxustermék, hanem hétköznapi élelmiszer. Hogy a mortadella húsból van, a péksüteményben érezni az olívaolajat, a durumtészta pedig nem fő szét valami felismerhetetlen ragaccsá. Az összetevők nem egy vegyipari üzem éves termelését listázzák, hanem mindössze néhány sor, olvasható betűmérettel, emberi alapanyagokból és a legolcsóbb filléres üdítőbe is belerakják a természetes aromát, amiről itthon azt sem tudjuk, mi fán terem. 

Aztán ahogy teltek a napok, kezdtem rájönni, hogy valójában nem ezek a legérdekesebb különbségek.

Az egyik legnagyobb felismerés számomra az volt, hogy az olaszok mennyire másképp gondolkodnak az ételről. Nálunk valahogy kialakult az a hit, hogy a jó ételhez rengeteg hozzávaló kell. Minél hosszabb a recept, minél több a különleges alapanyag, annál komolyabbnak tűnik. Közben Olaszországban azt láttam, hogy három-négy egyszerű alapanyagból olyan ételeket készítenek, amelyekre napokkal később is emlékszik az ember.

Nem azért, mert titkos receptjük van. Nem azért, mert minden sarkon Michelin-csillagos séf dolgozik. Hanem azért, mert tisztelik az alapanyagot és tudják, hogyan kell használni.

Ott tanultam meg igazán, hogy a tészta főzővize nem szemét. Hogy a zöldségek leeső részei nem feltétlenül a kukába valók. Hogy egy alaplé nem kockából készül, hanem abból, amit mások gondolkodás nélkül kidobnak. Hogy nem az a jó szakács, aki a legtöbb pénzt költi el egy receptre, hanem az, aki érti, hogy mit miért csinál.

És valahogy minél többet figyeltem ezt a szemléletet, annál inkább azt éreztem, hogy ez nem csak a főzésről szól.

Mert ugyanezt láttam az emberek viselkedésében is.

Nem luxusutazáson voltunk. Tömegközlekedtünk. Metróztunk, buszoztunk, kompoztunk. Olyan helyeken jártunk, ahol nem turistáknak rendezik be a világot, hanem ahol a helyiek élnek.

A római metróban például mindenki automatikusan jobbra áll a mozgólépcsőn. Senki nem magyarázza el nekik. Nincs mellette őr. Nincs hangosbemondó. Egyszerűen tudják, hogy aki siet, annak helyet kell hagyni. Két hét alatt egyszer sem láttam senkit, aki úgy gondolta volna, hogy rá ez nem vonatkozik.

A buszon egy helyi mamma teremtett rendet, amikor a turisták úgy torlaszolták el az ajtót, hogy senki nem tudott leszállni. Nem veszekedett. Nem hisztizett. Egyszerűen felemelte a hangját, és közölte, hogy engedjék leszállni a hölgyet és az urat. Pár másodperc alatt mindenki arrébb állt.

Talán a legemlékezetesebb jelenet azonban egy vonaton történt. Egy társaság hangoskodott, kiabált, zavarta az egész kocsit. Láthatóan nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy rajtuk kívül mások is utaznak. Egy idősebb mamma végül udvariasan megkérte őket, hogy legyenek egy kicsit csendesebbek, mert mások pihenni vagy utazni szeretnének. A társaság nemvolt tisztában vele, hogy egy mammával feleselni nem jó ötlet Megtették. Ekkor történt valami, amit Magyarországon őszintén szólva nehezen tudok elképzelni. A fél vagon gyakorlatilag azonnal a mamma mellé állt. Vadidegen emberek, akik nem ismerték egymást, nem voltak rokonok, nem voltak barátok, egyszerűen felálltak és egyértelművé tették, hogy a hölgy nincs egyedül. Senki nem kiabált, senki nem fenyegetőzött, de az egész kocsi azt üzente: itt vannak szabályok, és itt nem hagyjuk, hogy valakit azért alázzanak meg, mert kulturáltan szólt valamiért. A hangoskodó társaság nagyon gyorsan megértette az üzenetet. A következő húsz percben már inkább bocsánatot kértek a mammától, mintsem folytatták volna a műsort. Nem azért, mert féltek egy büntetéstől vagy egy ellenőrtől. Hanem azért, mert egy közösség jelezte nekik, hogy a másik ember tisztelete nem opcionális.

A közlekedésben ugyanezt tapasztaltam. Sok magyar szerint az olaszok őrültek módjára vezetnek. Én mást láttam. Tény, hogy a sávokat nem szeretik. Sok helyen fel sincsenek festve, mert minek: ahol van, ott sem tartják. Mégsem fullad káoszban a közlekedés. Azt láttam, hogy elképesztően jól érzik az autójukat, figyelik a környezetüket, és nem azért lassítanak egy gyalogos előtt, mert rettegnek a büntetéstől, hanem mert természetesnek veszik, hogy az a gyalogos is ember, és a kis utcán a busznak márpedig el kell férnie.

Ami azonban igazán megmaradt bennem, az az volt, ahogyan az idegenekkel bánnak.

Többször előfordult, hogy segítséget kellett kérnünk. Útbaigazítást, információt vagy valami apróságot. Nem hivatalnokoktól, nem recepciósoktól, hanem teljesen hétköznapi emberektől. Útépítőktől. Kompkikötőben dolgozóktól. Rakodómunkásoktól. Szerelőktől.

És segítettek.

Nem azt keresték, hogyan rázzanak le. Nem azt magyarázták, hogy ez nem az ő dolguk. Nem néztek úgy, mintha a jelenlétünk önmagában kellemetlenség lenne.

Egyszerűen segítettek.

És közben egyre többször jutott eszembe, hogy nem is Olaszországról beszélek.

Mert ugyanezt tapasztaltam Horvátországban, amikor egy út menti motelben vízért álltam meg. Egy nyelvet sem beszéltünk mégis segítettek és még egy kávéra is meghívtak. Ugyanezt tapasztaltam Romániában, ahová évek óta járunk át vásárolni. Soha nem volt problémánk az emberekkel. Soha nem éreztük azt a folyamatos feszültséget, amit itthon olyan sok helyen.

És ilyenkor óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: mi történt velünk?

Mikor tűnt el az a fajta természetes emberség, amelyet máshol még mindig látni?

Mikor lett természetes, hogy mindenki gyanakszik a másikra?

Mikor lett alapállapot a védekezés és a támadás?

Mikor jutottunk el oda, hogy egy boltban, egy parkolóban, egy ügyintézésnél vagy akár egy egyszerű hétköznapi helyzetben sokszor már annak is örülni kell, ha valaki nem akar átgázolni rajtad?

És ami talán a legszomorúbb kérdés: miért nem hiányzik ez több embernek?

Miért nem hiányzik az udvariasság?

Miért nem hiányzik a figyelmesség?

Miért nem hiányzik az, hogy segítsünk egymásnak akkor is, amikor nem kötelező?

Miért nem hiányzik az, hogy a másik emberben ne ellenséget, akadályt vagy versenytársat lássunk, hanem egyszerűen egy másik embert?

A végére arra jutottam, hogy nem a pizza volt a legfontosabb dolog, amit Olaszországból hazahoztam. Nem a parmezán, nem a balzsamecet és nem a tenger látványa.

Hanem annak a felismerése, hogy egy társadalom minőségét nem az mutatja meg a legjobban, mennyi pénze van, hanem az, hogyan viselkednek egymással azok az emberek, akik benne élnek.

És minél többet gondolkodom rajta, annál inkább úgy érzem, hogy nem az a kérdés, mit tanultam az olaszoktól.

Hanem az, hogy mindaz, amit ott láttam — a figyelmesség, a természetes udvariasság, az alapanyagok tisztelete, a másik ember tisztelete, a józan észre épülő mindennapok — vajon mikor tűnt el Magyarországról.

És ha tényleg eltűnt, akkor miért nem hiányzik jobban senkinek? Tényleg el kell hagynunk a hazánkat, hogy emberhez méltóan bánjanak velünk?