Miért nem jön ki a matek?

Hogy a fenébe jönnek ki ezek az árak?

Mióta hazajöttünk Olaszországból, újra és újra ugyanaz a kérdés jár a fejemben: hogyan jutottunk el oda, hogy sok esetben külföldön ugyanannyi pénzért nemcsak többet kap az ember, hanem egyszerűen jobbat is? Nem arról beszélek, hogy Olaszországban minden olcsó lenne, mert nyilván nem az. Nem arról beszélek, hogy ott minden tökéletesen működik, mert ott is vannak problémák, bürokrácia, magas árak és nehézségek. Hanem arról a furcsa érzésről, amikor az ember kifizet valamit, és utána nem az az első gondolata, hogy „ez biztos megérte?”, hanem egyszerűen azt érzi, hogy rendben, ezért valóban kaptam valamit. 

Arról amikor az odakint megvásárolt alapanyagokból főzök, olyan ízorgia van az ételben, hogy minden falatnál halálaimát mondok. Nem a fűszerrel hanem mert van íze a zöldségnek, és a valódi parmezán mindent képes egy másik szintre emelni, valamire, amit itthon nagyon kevesen ismerünk. 

Nemrég beszélgettem valakivel, aki a hazai tejiparban dolgozik. Hallgattam a magyarázatokat arról, hogy miért kellett árat emelni: energiaárak, alapanyagköltségek, logisztika, munkaerő, csomagolás, hatékonyság. És értem. Tényleg értem. Egy vállalkozásnak működnie kell, az embereknek fizetést kell adni, az adókat be kell fizetni, a költségeket ki kell termelni. 

Csakhogy ez nem csak Magyarország problémája.

Az olasz étterem tulajdonosának is vannak alkalmazottai. Az olasz szállásadónak is van villanyszámlája. Az olasz termelőnek is vannak költségei. Ott is ugyanabban az Európai Unióban működnek, ugyanazokkal az alapvető szabályokkal, ugyanazzal a világgazdasági környezettel.

És mégis valahogy mást lát az ember.

Nem azt látja, hogy minden olcsó. Hanem azt, hogy az ár mögött gyakrabban van valódi tartalom.

Rómában, nagyjából nyolcszáz méterre a Vatikántól egy héten keresztül laktunk egy olyan szálláson, amely saját fürdőszobával rendelkezett, kulturált volt, tiszta volt, és még egy jacuzzi is volt a hálószobában. Az egész hét került 560 euróba, ami naponta körülbelül 80 euró, vagyis nagyjából 32 ezer forint éjszakánként.

Eközben itthon rendszeresen találkozik az ember olyan szálláshirdetésekkel, ahol 80-100 ezer forintot, vagy még többet kérnek el egy éjszakáért olyan helyeken, amelyek állapotban és szolgáltatásban sokszor meg sem közelítik ezt. Nem luxushotelről beszélek, nem ötcsillagos szolgáltatásról, hanem egyszerűen egy olyan helyről, ahol az ember szeretné azt érezni, hogy nem csak a pénztárcáját látják benne. A szállásokat átlagos turistaként online foglaltuk, nem uram bátyám alapon szabtak az árakat. 

Ponzán ugyanezt tapasztaltuk. Egy szigeten, ahová minden alapanyagot és árut hajóval kell eljuttatni, nyolcvan méterre a tengertől béreltünk szállást egy hétre 500 euróért. Ez körülbelül napi 71 euró, vagyis 28-29 ezer forint. A szállásadó pedig nem csak átadta a kulcsot, hanem segített, ajánlott, válaszolt minden kérdésre, és olyan természetességgel állt hozzánk, mintha nem egyszerűen fizető vendégek lennénk, hanem emberek.

És itt kezdődik az a rész, amit igazán nehéz megérteni.

Hogy lehet az, hogy egy világszinten ismert város központjában, a Vatikán közelében ennyibe kerül egy normális szállás, miközben itthon sokszor egy kevésbé vonzó helyen, gyengébb minőségért is többszörös árat kérnek?

Ugyanez az érzés jött elő az ételeknél is.

Rómában életem legjobb tésztáját ettem. Nem azért, mert tele volt különleges, drága hozzávalókkal. Éppen ellenkezőleg. Azért volt fantasztikus, mert megértették azt, amit valahogy mi hajlamosak vagyunk elfelejteni: nem kell minden ételbe tízféle különleges alapanyag.

Nem attól lesz jó valami, hogy hosszú a recept.

Nem attól lesz értékes, hogy drága dolgokat teszünk bele.

Az olasz konyha egyik legnagyobb ereje éppen az egyszerűségben van. Néhány jó minőségű alapanyagból képesek olyan ételt készíteni, amelyre az ember évekkel később is emlékszik.

Ott tanultam meg igazán, hogy a tészta főzővize nem hulladék, hanem egy eszköz a szósz tökéletesítéséhez. Hogy a zöldségek leeső részei nem feltétlenül a kukába valók, hanem egy jó alaplé alapjai lehetnek. Hogy nem az a jó szakács, aki a legtöbb pénzt elkölti egy receptre, hanem az, aki érti az alapanyagokat.

Talán ezért volt olyan feltűnő a különbség a hétköznapi ételeknél is.

Ponzán egy pizzáért legfeljebb 9 eurót fizettünk. Egy olyan pizzáért, amely lelógott a harminchat centis tányérról, amelynek a tésztája önmagában ízes volt, amelyen valódi feltétek voltak: articsóka, olívabogyó, minőségi sajtok, családi recept alapján készített feltétek.

Nem műanyagízű sajt.

Nem olcsó helyettesítő.

Nem vödörből szedett szósz.

Nem az volt az érzésed, hogy a cél az, hogy minél olcsóbban előállítsanak valamit, amit minél drágábban lehet eladni, hanem az, hogy a vendég jó szájízzel menjen haza, mert akkor másnap talán visszajön. Harmadnap elmondja az ismerőseinek, mennyire jó helyet ismer azon a környéken és ők is odamennek. 

Az éttermekben egyszerűen jól éreztük magunkat és hihetetlen jókat ettünk emberi összegért. A boltokban belépve viszont olyasmivel szembesültem, amitol teljes és totális döbbenetes estem: megláttam a kiszereléseket, amik nagyobbak, mint nálunk, az árakat, amik nem magasabbak, mint nálunk,  és az összetevőket, amik láttán majdnem leültem a bolt kellős közepén: valódi alapanyagok, amik ételbe valók, nem stabilizátor hegyek ízfokozókkal és térfogatnövelőkkel megspékelve. Természetes aroma a legolcsóbb filléres noname üdítőben, amin túl volt benne víz, cukor meg gyümölcs. 

Talán ez volt az egyik legnagyobb döbbenet.

Már annyira hozzászoktunk a zsugorinflációhoz, hogy szinte észre sem vesszük. A 100 grammos termékből lesz 90 gramm, aztán 85. A másfél literes üdítőből 1,25. A tízdekás felvágottból 79 gramm. A csomagolás marad, csak a tartalom fogy el valahogy.

Közben a határ túloldalán, ugyanabban az Európai Unióban, ugyanazokkal a szabályokkal ott van a normális kiszerelés normális összetevőkkel. 

És tényleg szeretném megérteni: hogyan lehet az, hogy a normális száz gramm olcsóbb, mint nálunk a trükkösen csökkentett mennyiség?

Hogyan lehet az, hogy egy valódi alapanyagból készült termék olcsóbban kijön, mint egy mesterségesen feljavított utánzat?

Azt láttam, hogy a logisztikára annyit áldoznak, amennyit kell, azt is, hogy kisebb települések közt az elosztó központ a kamion, ami megáll a nyílt utcán, meg az a másik ipse, amelyik a másik furgon al mellé áll és nem derogal a sofőröknek kiszállni pakolni. 

Talán ez lehet a különbség? Hogy ott az emberek mernek dolgozni és nem szégyellik, hogy munkából élnek, mert utána mind ugyanoda ülnek be kávézni vagy sörözni és közben együtt játszanak a gyerekeik? Hogy a családi vállalkozások amikben anyuka a kasszában vevőkkel tanítja számolni a gyereket aki tíz év múlva átveszi a boltot, még léteznek? 

Nem luxust akar az ember.

Nem Michelin-csillagos vacsorát akar minden nap.

Nem aranyporral megszórt pizzát.

Csak azt szeretné, hogy amikor fizet, akkor a pénzéhez mérten kapjon valamit.

Hogy a sajt valóban sajt legyen.

Hogy a konzervben ne a levegőt és a vizet fizesse meg és ne kelljen órákig mazsolázni a címkét ahol a létező legkisebb betűmérettel van feltüntetve a töltő tömeg?

Hogy a csokoládé valóban tíz deka legyen, ne nyolcvan gram a tíz dekás csomagban. 

Hogy a másfél liter valóban másfél liter legyen.

Hogy ne kelljen örülni annak, ha egy termék legalább nem próbálja becsapni.

És talán ezért olyan nehéz megérteni azt is, amikor újra és újra megjelennek a hírek arról, hogy bajban van a Balaton, hogy nincs elég vendég, hogy csökken a forgalom.

De mégis mire számítottunk?

Arra, hogy az emberek örökké fizetnek négyezer-ötezer forintot egy lángosért és horribilis belépőket a koszos öltözőkért meg a nosztalgiáért, miközben a tenger ott van mindenkinek ingyen?

Arra, hogy elfogadják a százezer forintos éjszakai szállásokat olyan helyeken, amelyek nem adnak érte megfelelő minőséget? Nincs más. Nyilván ha ott van dolga az embernek oda kell menni és ki fogja fizetni azt a pénzt. 

Arra, hogy ugyanazt a gyenge minőségű, mirelit alapanyagokból készült ételt újra és újra megveszik csak azért, mert nincs más választásuk, miközben a határ másik oldalán ugyanabban a termékben ugyanannyi pénzért háromszor annyi valódi alapanyag van, mint például hús a húsban és liszt a kenyérben?

Azok az idők elmúltak.

Már nem az a világ van, amikor az embernek nincs összehasonlítási alapja. Már nem működik az, hogy valami azért jó, mert külföldi, vagy azért különleges, mert nem értjük a nevét. De az sem működik tovább, hogy valaki kevesebbet ad, rosszabb minőséget ad, és közben egyre többet kér érte. A covid megtette a hatását a vendéglátóiparban: ugyanaz az étterem ugyanannyi forgalommal, ugyanannyi alkalmazottal, ami a covid előtt kiemelkedő volt és ételt kaptam a pénzemért, most töredék mennyiségét ad és nyesedéket árul kétszer annyiért. Mert ez amit ti húsnak neveztek, nálunk nyesedék és még a kutya is kiválogatja. 

Én inkább nem eszek húst, ha csak ez van. A piacon a néni legalább kiskertből árulja a zöldséget, aminek van íze. Ha lenne kertem, zöldségért sem mennék a boltba, de legalább a piac és ott a kiskertes néni még megvan. 

Az emberek utaznak.

Látnak.

Tapasztalnak.

És amikor azt látják, hogy Horvátországban vagy Olaszországban ugyanabból a pénzből egy hétre tudnak menni, normális ételt tudnak enni, és közben emberként bánnak velük, akkor nem lehet őket hibáztatni azért, hogy választanak.

A kérdés már nem az, hogy miért mennek el.

A kérdés az, hogy miért minden a rossz irányba változik, ami a vendégek szemében is már elfogadhatatlan. A logika egyszerű: nem kapok a pénzemért megfelelő minőséget A helyen, B helyen igen, tehát B helyre megyek, ahol ugyanannyit vagy kevesebbet kérnek jobb minőséget.

Mert nem az árak önmagukban jelentik a problémát.

Hanem az, amikor az ár elszakad az értéktől.

Amikor a vendéget nem vendégként, hanem egyszeri lehetőségként látják, akiről most azonnal meg két bőrt le kell húzni.

Amikor a vásárlót nem emberként, hanem pénztárcaként kezelik, aki holnap is meg fogja venni a túlvizezett ipari nyesedekbol összetákolt parizert kilónként ezerötszázért, mert azt szokta meg.

És talán ez az, amin a leginkább el kellene gondolkodni.

Nem az a cél, hogy minden olcsó legyen.

Az a cél, hogy legyen értelme annak, amit kifizetünk.

Mert a sör-virsli korszak véget ért.

A vendég már nem azért marad, mert nincs más választása.

Hanem azért, mert valódi értéket kap, és oda fog visszamenni, ahol ezt tegnap megkapta, ma megkapja és holnap is megkaphatja úgy, hogy nem kell számolgatnia és elmagyarázni a gyereknek, hogy most négyen fogunk megenni egy darab sima lángost, és otthon majd anya csinál tejfölöset sajttal. A gyereket meg meggyőzzük róla hogy a kamuföl látott tehenet legalább a csomagoláson és a kamu sajt az a rendes, mert ugye a balatoni lángos után már csak az fog beleférni a hónap végén. 

Amíg ezt nem érti meg a vendéglátás, hogy a magyar ember magyar fizetésből költ, és a külföldiekre szabják az árakat, akkor azok is elmennek máshová, mert a magyar konyha már nem a hiperízes olcsó kánaán. 

Tudjátok, mit? Nem is kell érteni  Szabad tovább panaszkodni arról hogy nincs vendég és félmillió nettót kér a szakács. Én is annyit kérnék, ha szar alapanyagokból bejelentés nélküli tulorakkal embertelen körülmények között kellene vegigdolgoznom azt az időszakot amikor mások pihennek, de akkor legyek rendesen bejelentve és a tb-t fizessék utánam. 

Szabad panaszkodni azért hogy a vásárlók máshová mennek és már a külföldiek sem jönnek. A vásárló a szemét nyilván. Sokkal könnyebb így tenni, mint gondolkodni, netalán tán változtatni.