Talán ez az egyetlen dolog hiányzott itthonról: az átírt éjszakák. Azok az esték, mikor annyira beleélem magam az írásba, hogy szinte filmként látom magam előtt, mi történik, és csak azzal foglalkozok, hogy minél gyorsabban, és minél részletesebben leírjam, amit látok, mielőtt a kép eltűnne. Ilyenkor csak meredten nézem a monitort, csak az ujjaim mozognak, miközben levegőt is alig kapok, nem látom, mit írok, csak azt, ami történik. Mikor azt mondom, látom, szó szerint látom, és csak percekkel később jövök rá, hogy még mindig a monitor előtt ülök, és megint írtam több oldalt. Én vagyok maga a történet. Erre gondolok, mikor azt mondom, hogy szívem-lelkem beleírom minden soromba, és, hogy, ha ez az érzés nincs, egyszerűen képtelen vagyok írni. Képtelen lennék jót írni, ha jó is lenne, az üres lenne, és nem én lennék. Nekem pedig fontos, hogy az írásaim engem adjanak vissza, hogy a sorokon keresztül engem ismerhessen meg az olvasó, mert az a legkézenfekvőbb, és legbiztonságosabb fórum, ahol kiadhatom a lelkem. Ha épp nem jó, amit írok, akkor is tudom, hogy én vagyok, én pedig nem lehetek tökéletes :)
Minden vázlatomnál éreztem, hogy talán ez lehet az, most viszont, hogy egyet teljes formába öntöttem, jövök rá, hogy sosem éreztem még ilyen erősen, Talán ez tényleg az lehet, amit emberek elé merek majd tenni, egy kerek, egész, és lezárt történet, egy rész belőlem.
