Magamról

• GYIK, mielőtt belekezdenél: 

Hogy miért is kezdtem egyáltalán ebbe a blogba? Miért írom le az átlagostól semmiben sem különböző életem egyes részleteit és teszem ki a nagyvilágnak? Egyszerűen szeretném megosztani veled az örömöm, a lelkesedésem, akkor is, ha nem ismersz. El akarom sírni neked a bánatom, és azt akarom, hogy tanulj a hibáimból, amiket bőven fogok majd elkövetni. Ez a blog egy kincses láda, amiben az emlékeim, a nevetésem és a könnyeim tartom. A sorokban megismered majd az álcáim, a titkaim és egy kicsit engem is, ha megtanulsz olvasni köztük. 

Ahelyett, hogy az egyetemre készülnék, szereznék némi előismeretet azon ntárgyakból, amikről fogalmam sincs, ezt a bejegyzést írom, mert jobb nem jut eszembe. Mindegy, mit, csak valamit írhassak. Alapjáraton sok mindenre nyitott vagyok, egészen a végletekig, szeretek új dolgokat megismerni a folyamatos tanulás mellett is.Ha pedig egyszer belekezdek valamibe, akkor azt tisztességesen csinálom, teljes erőbedobással - ennek kellene lennie éppen az egyetemnek, több-kevesebb sikerrel. 

• Ha még lennének kérdéseid a szerkesztő kiléte felől, olvass tovább, ha nem kedveled a hosszú posztokat, most kattints el

 
Az egyik énem szereti élvezni az életet, a társaságot, a másik inkább a nyugalmat kedveli, és jól elvan magával. Az egyik a matek és az informatika felé orientálódik, a másik keze alól pedig újabb és újabb történetek kerülnek ki, és inkább vonzzák a versek, vagy egy jó könyv. Gyakorlatilag bármit elolvasok, ha elég jól van megírva, legyen az klasszikus, vagy a legújabb sikerkönyv.

Zenében is megmutatkozik nálam ez a végletesség: egyik nap maximális hangerőn hallgatom a kedvenc metálbandáim, másik nap pedig egyszerűen nem bírok elszakadni a zongora, hegedű, vagy cselló tökéletesen tiszta hangjától. 

A bjeegyzéseim is egy-egy pillanatnyi gondolat, hangulat hatására születnek, amik szabályos lavinát indítanak el bennem, ilyenkor pedig csak úgy ömlik belőlem a szó - pontosabban karakteráradat... Néha úgy érzem, muszáj leírnom, amit gondolok, és felvállalom a véleményem - ha nem így lenne, nem lennék itt. Régebb óta blogolok más oldalakon, néhány értékesebb bejegyzést talánn be is másolok majd, ha más nem jut épp eszembe. 

Lány létemre nem vagyok rendszerető - legalábbis ezt hittem magamról, amíg kollégiumba nem kerültem, ahol bizony fel kellett vállalnom a tisztaságmániás szerepét, viszont a rendszerezés továbbra sem az erősségem -, de megpróbálok majd rendet tartani, és címkéket használni, de ezt nem ígérem. Verseket nemcsak olvasni, hanem írni is szeretek. A magam részéről csodálatosnak tartom, ahogy megszületnek. Sosem szándkosan álltam neki, hogy na, én most aztán verset fogok írni, ez talán így nem is menne. Egyetlen gondolatból indul ki az egész, ami mélyebb hatást gyakorol rám. Nem bírom kiverni a fejemből egész addig, amíg más gondlatokat nem fűzök hozzá. Rövid, magvas gondolatok néha képekkel gazdagítva, totális káoszban, akár a vízcseppek egy zivatarfelhőben, és csak egyre nő a feszültség. Aztán egy pillanat töredéke alatt kitör minden egyetlen villámban, ami hihetetlen fénnyel világít be mindent a legsötétebb éjszakában is. Egy villámlásnyi idő alatt, varázsütésre találom meg a rendszert a gondolatokban. Miután megvan a kapocs, leírom őket egymás alá, vagy mellé, ahova épp elférnek. Aztán csoportokba rendezem őket, néha pedig, ha a rím megköveteli, kutatni kezdek szókincsemben megfelelő ritmusú és végződésű szinonímák után, vagy épp átrendezem a szavakat. Mindez teljesen ösztönös, hiszen mikor a kapcsot megtalálom, már világos előttem a vers képe, terjedelme, eleje, közepe, vége... minden egy pillanat töredéke alatt tisztul le. Főként este, vagy jszaka tudok jobban elgondolkodni rajtuk. Nem egyszer felkeltem az éjszaka közepén, hogy leírjam, ami bevillant, nehogy elfelejtsem reggelre. Ezeken általába nem is tudtam utólag módosítani, akárhogy próbáltam hibákat találni benne - nem állítom, hogy nincsenek, egyszerűen csak a hibáikkal együtt teljesek, azokkal együtt alkotják egy részem, és, ha azok a hibák nem lennének bennük, már nem is az én versem lenne. Gondolati és képi síkon is úgy voltak jók, ahogy voltak. 

Hogy írás közben mi történik velem, pontosan nem tudom elmagyarázni. Ha elkap a ritmus, az ujjaim táncolni kezdenek a billentyűkön, szinte maguktól mozognak, hogy oda se kell figyelnem rájuk, csak arra, mit akarok leírni. Olyan, mintha egy tökéletesen megkomponált zene ritmusára mozognának. Könnyebben is megy, ha közben például zongorát hallgatok, hiszen a zene is olyasmit mozdít meg bennem, amit semmi más sem, a kettő együtt pedig csodákra képes. Bennem legalábbis valami csodát mozdít meg, amit nem lehet szavakkal leírni. 
 
A környezetem nyugodt, mosolygós lánynak ismer - legalábbis remélem. Egy biztos: nehéz kizökkenteni az esetek öntő többségében. Próbálok sokat nevetni, és, ha tudom, megnevettetni a környezetem akkor is, ha legszívesebben sírnék - gyakran van így, ezért új taktikához folyamodtam: a könnyeket, és az energiát, amit sírásra pazarolnék, nevetésre fordítom. Mikor éppen úgy érzem magam, kínos helyzetben vagyok, vagy szomorkodok, felteszem magamnak a kérdést: most sírjak, vagy nevessek? És általában a nevetés mellett döntök. Nem hiszek az olyan spirituális dolgokban, mint az energiaáramlás, de észre vettem, hogyha a kínosabb helyzetekben sírás helyett a nevetést választom, az események számomra pozitív fordulatot vesznek. Egy valamit nem bírok elviselni, és ez a következő néhány dolog: ha megaláznak, vagy, ha ok nélkül vádolnak valamivel, anélkül mondanak negatív véleményt rólam, hogy meghallgattak volna, és hasonló, szerintem elítélendő vonások. Sajnos azt is nehezen viselem, ha az orrom előtt mással művelik ezt... Legfeljebb akkor sírok, ha magam vagyok, vagy már nagyon ki vagyok borulva, akkor is csak, ha senki nem lát, de eddig legtöbbször nem hagyom eljutni magam. Emellett felhasználom a könnyeket arra is - legtöbbször otthon, érzelmi zsarolás eszközeként -, ha el akarok érni valamit. Talán úgy tűnik, nem tudom komolyan venni a dolgokat, de azok, akik ismernek, tudják, hogy amikor kell, igenis odateszem magam. Legalábbis próbálom, és eddig az a próbálás elégnek bizonyult.  

Mindössze egy ember van ezen a világon, aki két pillanat alatt képes kihozni a sordomból - ezt úgy értem, hogy teljesen ki tud fordítani önmagamból -, és nem akarom, hogy bárki más is megismerje ezt az énem. Sokáig együtt kellett élnem vele lévén, hogy apámról van szó, de, mire végre kiszabadulhattam, semmivé lett az egykori gyermeki szeretet. A helyébe sajnálat lépett, és rengeteg pajzs, amit magunk közé emeltem.  Hosszú út vezetett addig, hogy a közelemben is nehezen bírom elviselni - leginkább úgy, hogy nem veszek tudomást róla -, azt pedig tényleg nehezen, mikor hozzámér. Próbálom megérteni, de gyakran nagyon nehéz visszafognom vele szemben az indulataim. Talán alapból érzékenyebb vagyok rá... Sosem voltam neki elég jó, és talán nem is leszek, de most már nem érdekel, amíg saját magamnak meg tudok felelni. Ha pedig hibát talál valamiben, sokszor ezt válaszolom: csináld te jobban, aztán köss belém, mivel tudom, hogy ő sem tökéletes. 

Már az első soroknál sejtettem, hogy ez nem lesz egy rövid bemutatkozás, de, ha végigszenvedted magad rajta, kedves látogatóm, fogadd gratulációm :)