Mindenkinek vannak mélypontjai. Ahhoz, hogy elindulj a lejtőn, sokszor talán nem is kellenek nagy dolgok. Néha elég az a bizonyos utolsó csepp is. Mindig is hajlamos voltam az önmarcangolásra, sokszorosan büntetni magam a legapróbb hibáért is, és nem láttam, hogy ezzel nem csak magam büntetem.
Mindig túl analitikusan gondolkodtam. Talán ezért vettem észre a jeleket. Pontosan tudtam, mit mi fog követni, mégsem álltam meg. Nem tudtam, hogy kell visszafordulnom - talán nem is gondolkodtam racionálisan. Nem tudtam, hogy kérjek segítséget, hogy mondjam el, hogy bajban vagyok, és egyáltalán kihez forduljak, aki nem hajt el azonnal.
Eleinte csak néha, rosszabb napokon jutott eszembe a gondolat, mennyivel könnyebb lenne mindenkinek nélkülem. Akadálynak éreztem magam, koloncnak, utánfutónak, tehernek, hiszen bármit is próbáltam, soha semmit nem tudtam elég jól csinálni. A tervezgetés pedig megnyugtatott, hiszen volt hova menekülnöm, ha minden összeomlik körülöttem. A legapróbb részletekig elterveztem mindent, hogy nyomok nélkül tűnhessek el, eltüntetve mindent, amit sosem adtam ki a kezemből. Mindenki életének van egy kis része, amit senki mással nem oszt meg. Talán ezt az egyet féltettem, és tudtam, hogy amíg nem adom el a könyveim és nem tűntetem el az írásaim, nincs komoly baj. Arra nem gondoltam, hogy abban a helyzetben ez egy fikarcnyit sem fog számítani.
Egy idő után már nem függött attól, milyen napom van. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy folyamatosan azon pörgök, hogy tudnék a legbiztosabban végezni magammal. Sorozatban hibáztam, a hibákért pedig a legkézenfekvőbb módon büntettem magam: már nem gondolkodtam, mielőtt ártottam magamnak - nem érdekelt, látja-e valaki a nyomait, vagy mit mondok, ha rákérdeznek. Nem tudtam olyan erős fájdalmat okozni magamnak, ami elnyomja azt a belső fájdalmat, ami úgy éreztem, felemészt. Elég volt egyetlen apróság, hogy minden kipattanjon.
Akik ismernek, tudják, hogy nálam akkor van komoly baj, ha csendben vagyok. Aznap este csendben voltam. Csendben szakadtam le a többiektől és a kis utcákon keresztül megindultam a híd felé, újra felróva magamnak minden nevet, akinek csalódást okoztam. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, mennyie szörnyű ember vagyok. Ahogy felfelé kaptattam a hídon, egyre csak ostoroztam magam a naivitásom miatt is, hiszen ugyanazokat a hibákat követtem el sorozatban újra és újra, nem tanulva semmiből. Gyűlöltem magam, ahogy embert még sosem ezen a világon.
Ott, a híd közepén állva megrémültem. Sosem a haláltól féltem, ezúttal sem - sokkal inkább attól, mi lesz, ha túlélem, hány csalódott emberrel kell majd szembe néznem és hogy építek fel újra mindent. Hiszen az én atombiztos, pontosan kidolgozott tervemben sem híd, sem túlélés nem szerepelt sehol. Az volt az első pont, ahol rájöttem, nem azért mentem oda, hogy ugorjak, hanem azért, hogy segítséget kérjek.
Aznap este jó döntést hoztam, mikor a telefonomért nyúltam. Ezzel a döntéssel viszont egy hosszú és rögös úton is elindultam, ami talán egyszer elvezet majd ahhoz a ponthoz, ahol kijelenthetem: összeszedtem magam.
