Önző iszonyat

Nem érdemlem meg az életet, azt főleg nem, ami megadatott. A kezemben van a lehetőség régi álmaim megvalósítására, azokból az időkből mikor még reméltem hogy mire ez a nap eljön, sikerül azokhoz méltóvá valnom. Talán sosem voltam az. Talán soha nem is leszek az. Félelmeim rabja lettem olyan falak mögé zárkózva, amiken ember nem juthat at. Színjáték minden. Csak az értelmet nem látom miért is... Mert mialatt szerepek tucatjait játszottam minden nap, féltve elzárva egy részem a világ elől, elfelejtettem úgy őrizni azt ahogy kellett volna.. Valahol, valamikor az, ami egykor tiszta, ártatlan, őszinte volt, megváltozott valami mássá, amiből ez mind elvesszett...

Hála

Ha egy morzsát adsz, mikor szükségben vagyok, tízszeresen adom vissza.

Ma nincs, holnap van. Ma nekem nincs, holnap talán neked nem lesz.

Adj hálát, ha csak egyetlen ember is legalább egy morzsát ad, mikor neked nincs, és tudod, hogy holnapig nem is lesz.

Mutasd ki ezt a hálát, szavakkal, tettekkel, gesztusokkal, amíg neked nincs, és mikor tudod, hogy van, adj.

Ha pedig hozzád jön valaki azzal, hogy nincs, jusson eszedbe: mikor neked nem volt, mennyire hálás voltál, hogy valahol, valakinek eszébe jutott: neked most nincs, és megosztotta veled, ami neki éppen van.

12

Csendben számolom már az éveket. 

Hiábavaló reményekkel mögöttem és élénk álmokkal előttem vészelek át mindent. 

Álmokért küzdeni nincs esélyem. Talán egyszer,  de még ha sikerülne is,  az a hely szinte semmit nem őriz már belőled.

A valóságom pedig itt van,  és ebben a valóságban még mindig a fennmaradásért kell küzdenem. 

Ma reggel bejöttem dolgozni, ami megint túlórába torkollik. Éppen ebben a percben kellene az utolsó buszhoz indulnom az irodából.

A mai este,  ez az óra és ez a perc meg mindig nem a munkáé. Talán csak egy csendes sóhajra futja majd a part melletti töltésen,  vagy egy kósza pillantásra a hídról menet közben valahova a városon túlra.

Talán annyira megszoktam mostanra, hogy csak én és a munka létezünk, hogy képtelen leszek leengedni még magam előtt is az álarcim. Talán még a reménynek sem hagyok helyet, hogy egyszer ez az egész vezet valahova.

Azok a számok a lelkembe égtek azzal a dátummal együtt.  Csak a pontosság nem az erősségem.

Idén utoljára töltöm a kollégiumban ezt a napot. Furcsa, hogy a munkám és a lakást, ahova költözöm, ugyanannak az embernek köszönhetem, aki a te neved viseli.

Nem szándékosan választottam azt a hétvégét költözésre, pusztán a célszerűség kedvéért. Csak órákkal, miután megállapodtunk a főbérlővel jöttem rá, hogy ha minden a terveim szerint alakul, annak az ünnepnek az előestéjét - melyen hazatértél -, már abban a lakásban töltöm, aminek ablakából arra a helyre látok, ami rád emlékeztet.

Nem tudom, létezik-e a vonzás törvénye, azt viszont igen, hogy a pozitív hozzáállás sosem hátrány. Egy éve motiváló szavakat írtam fel post itekre, amik nagy része leesett, és nem tettem vissza, mondván, hadd menjen, aminek mennie kell. Mindössze az utolsó mondat maradt fent, és az egészet egyetlen szó tartja össze: érted...

 Már nem álmodok - nem úgy, mint akkor. Talán csak egy dolog nem változott: hiába telt el tizenkét év, látod, még mindig neked írok.