Érdemek

Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ki jó, ki rossz értelemben. Nem érdekel, hogy zh, és vizsgaidőszak van a nyakamon, most boldog, és felszabadult vagyok. Mert valaki, aki sokat jelent nekem, végre megkapja, amit megérdemel. Megérdemli, mert beragyogta a legsötétebb éveim. Megérdemli, mert megváltoztatta az életem. Csak ő volt rám akkora hatással, hogy elgondolkodjak, és megváltozzak. Hogy azzá váljak, aki most vagyok. Új életet adott nekem, új értékeket, és jó ideje csak hálával tudok gondolni rá. Ha sírok is, csak az örömtől teszem, mert boldog vagyok, hogy az ő értékeire alapozhattam, ami ma is átjárja a mindennapjaim, ha boldog vagyok, az elsők között jut eszembe, ha pedig nehézségekkel nézek szembe, ő ad erőt, hogy kibírjam.

Túlesve...

Reggelre már tényleg szó szerint rosszul voltam, és átkoztam a koli fejest, hogy ki a jó frászt kellett beraknia mellém vizsgaidőszak előtt három héttel, de ma reggel hatalmas kő esett le a szívemről. Az első benyomás jó volt, a második még jobb, azt hiszem, jó lett ez a lakás. már csak annyi kellene, hogy mindünket visszavegyenek, ha mással nem is, legalább fellebbezéssel. Még egy papírt várok, aztán véglegesíthetem a jelentkezésem.

Miért más?

Nem a nagy dolgok teszik különlegessé, értékessé az embereket. Nem a nagy tettek emelik ki a tömegből, legfeljebb a nevét, ismeretlen frázisokat, eredményeket, talán egy arcot, olyasmiket, amik legtöbbünknek semmit sem mondanak, és amiket gyorsan elfelejtünk.
 Magát, az embert a legapróbb dolgok teszik egyedivé, értékessé: egy mosoly, egy elszólás, egy kínos helyzet, amiből nevetve vágja ki magát; egy gesztus, egy vicces történet, a másikkal való törődés, és az erre való hajlam minden helyzetben... Ezek az apróságok teszik emberré az embert, olyasvalakivé, aki örök emléket hagy mások szívében. Valakivé, aki szebbé teszi a másik ember napját, hetét, vagy akár egy hosszabb időszakot az életében.

Ha ez még nem lenne elég...

Az előzőek mellé ma reggel jött a mail, hogy kezdődik a kollégiumi felvétel, és ma kellett szembesülnöm vele, hogy nincs túl sok esélyem bejutni. Csak remélhetem, hogy visszavesznek, illetve, hogy fellebbezéssel van némi esélyem, mert a koll-biz helyett a hök dönti el valami idióta pontrendszer alapján, ami közel sem méri fel pontosan, ki mennyire van rászorulva. Én pl nem tudnám folytatni az egyetemet, ha nem vennének vissza, mert albérletre nem telne.

A baj mindig csőstül jön...

Nem elég, hogy most kezdek pánikolni a vizsgaidőszak közeledte miatt, ma szembesültem azzal a két szóval, amit most a legkevésbé akartam hallani: új szobatárs. Ha abból indulunk ki, ahol tanul, a statisztika szerint sok arra a r*b*, és csak remélhetem, hogy nem egy olyat fogok ki. Nagyon remélem, hogy valami normális csaj jön, akinek ha más is az érdeklődési köre, nem az a fajta, aki vizsgaidőszak közepén, részegen hazaesik, de nem is az, aki minden este tízkor kidől. Remélem, hogy nem lesz túl sok holmija, mert bár most egy nagy, és egy kis szekrény úgy, van, hogy két szó, és üres lesz, nem bánnám, ha megférnénk, ahogy vagyunk. Én végül is megférek egy szekrényben, ha hazaviszem azt a szatyornyi szatyrot, és kiköltöztetem az egyik kis szekrényből a csukáim mondjuk az ágy alá, ahol korábban is voltak. Megelégszem vele, hogy az ágy helyett az asztalnál gépezek (eddig sem a saját ágyam rongáltam, inkább kényelmesebbé teszem azt a széket.
Most voltam lent a szeméttel, és kiszellőztettem a fejem is egy kis sétával. Megnyugtatott a hatalmas telihold, és csillagok látványa, ami egész élvezhető itt is, egy sötétebb szegletből. Annyira jó volt, hogy saját szobám volt, szétpakolhattam, ahogy tetszett, mindegy volt, hogy hagyom itt a szobát, hiszen rajtam kívül más nem látta, most viszont újra vissza kell állnom a kínos rendmániára. Újra harc lesz majd a fogasokért, a fürdőben a polcért, és akasztókért, ráadásul egyes lakótársaimnak is összébb kell húzniuk magukat, mivel sikeresen befoglalták a felszabadult polcokat. Én már megtettem, ami tőlem telt, amit befoglalok most, annyi elvileg jár is nekem.

Statisztika

Komolyan, már nem is mondok rá semmit, miután ma megint bizonyított... Fő a változatosság, de legalább a nehezén már túl vagyok (már, hogy a szar érzésnek, a félév neheze még csak most jön). Azt hiszem, húsvétkor felváltva fogok fizikát, és opkutotn tanulni, mert valószínűleg szükség lesz arra a javító zh-ra...
De, legalább már van rendes kávéfőzőnk, és vettem bele normális erősségű koffeinforrást is, amit éjjel-nappal fogok fogyasztani a közeljövőben tejjel, cukorral, mindennel, vagy épp minden nélkül, előreláthatólag június végéig, legfeljebb júli 2-ig.

Éppen, hogy...

Ahogy az ember elkezdi magát egyre nagyobb biztonságban érezni egy új helyen, új emberek közt, egyre kevésbé védi a magánszféráját, magántulajdonát, és egyre több jelet hagy hátra. Olyan jeleket is,amikből elindulva egyesek olyasmit tudhatnak meg róla, amit az illető nem akar, hogy kiderüljön. Egyre több hibát követünk el, és egyre kevésbé vesszük észre őket. Mikor pedig felismerjük a lehetőséget, sokszor már késő...

Tervezés, és megvalósítás

Sokszor, mire gép elé kerülök, elillannak a legjobb gondolatok, és emlékek, amiknek nyomot akarok hagyni. Egy ilyenné nőtte ki magát egy mai órám is, ami mostanra a kedvencem lett. Igaz, hogy lehetetlen időpontban van, de mindig feldobódok a végére, felér vagy nyolcórányi alvással az ott felszabaduló energiamennyiség. Ezzel a jelzővel is ritkán illetek egy fizikaórát, de ez komolyan élvezhető volt. Igaz, mindig hiába fogadkozok, hogy most bemegyek a korábbi busszal, csak elöl marad hely, mire beérek a későbbivel (hátulról nem látnám a táblát, van, amit elöl is alig bírok kibetűzni), de ez a legkevesebb. Kevés előadó vonja be ennyire a diákokat az órába, mifelénk legalábbis. Mikor látja, hogy kezd laposodni a hangulat hátul - fogalmam sincs, hogy bír valaki aludni egy ilyen energiabomba óráján -, jönnek a képletek helyett a történetek. Így került a tanár székestül az asztal tetejére, szereztünk tudomást a pár évtizeddel korábbi egyetemi életről, tudtuk meg, mikor nem érdemes amőbázni, és legutóbb jutottunk el a fotonok kilövésétől a puskáig, onnan pedig a kóbor kutyákig, akik "egyre szervezettebben kergetik meg" a tanár urat :P Az órára gyenge idegekkel járni nem érdemes főleg, ha valaki érzékeny a hirtelen zajokra, szemmel követni a tanárt nem jó ötlet, mert te előbb fáradsz el, mint ő, jegyzetben követni annál inkább érdemes, mert nincs más anyag.

Törvények...

Komolyan, egyre biztosabb vagyok benne, hogy amikor a legkevésbé várnám, számítanék rá, vagy viselném el a társaság bármilyen formáját, és különösen, amikor a legalkalmatlanabb vagyok rá, kell ráakadnom. Ilyenkor, mikor az orromon alig kapok levegőt, a szemeim be vannak dagadva, és szokás szerint kialvatlan vagyok, bár ez utóbbit kezdem megszokni - kezd beszélgetni velem a srác, aki tetszik, ilyenkor akarnak beszélgetni a tanárok, ezt a napot választja ki az ismerősöm, hogy két hónapban egyszer bejöjjön órára, ilyenkor botlok bele a szomszédba a boltban, buszon, majd villamoson, és ilyenkor vannak a legjobb órák is. A most délutánitól egész felébredtem, és, ha nem kellene minden öt percben orrot fújnom, jól is érezném magam. Igaz, hogy a szokásos fél liter energiaital helyett most csak vizet hoztam, mert energiaital nem igazán passzol semmiféle bogyóhoz, és semmi kedvem kifeküdni a kombótól. Most megengedtem magamnak egy kávét abban a reményben, hogy kétszázasból az automata képes visszaadni egy százast, amit persze két ötvenesbe kellett megkapnom, a bevásárlókocsiérmém a másik kabátomban hagytam, százas nincs nálam, így ma sem fogok eljutni a boltba, és szar majonézből kell kihoznom holnap egy normális salátát...
Húsvétig talán felélem a fagyasztó tartalmát, amit muszáj lesz, mivel mikor anyum megkérdezte, mit akarok hozni otthonról, a szokásos három dolgot kértem: húst, húst, húst, amihez itt nagyon ritkán jutok - egyrészt, mert drága, másrészt, mert lusta vagyok megcsinálni. És, ahogy hallottam, lesz mivel telepakolni a fagyót, a kedvemért még a kedvenc sütim is megcsinálja - legalábbis megígérte -, muszáj lesz valahogy kiüríteni a részem.
De, legalább nem kell kaját vennem most két hétig, csak olcsó sajtért, meg majonézért kell valamikor ellépnem - csak legyek már túl a házi határidején, holnap meg kéne írnom, annyival kevesebbet kell majd tejesíteni a vizsgán, ami nem árt ebből a tárgyból. Igaz, hatodik féléves, de kellett a kredit, és most már illene teljesíteni is...

Kegyes hazugságok

Nem szeretek hazudni, sőt, kimondottan utálok, de néha szükség van rá. Például, mikor este két lázcsillapítóval alszok el, és reggel hív anyum, hogy menni kell órára. Ahelyett, hogy azt mondanám, szarul vagyok, alszok még, és ma eszemben sincs kimozdulni, inkább ennyit mondtam: jó, már öltözök, sietnem kell. Minek idegesítse magát egy kis megfázáson, ha megoldani úgy sem tudja helyettem? (kis megfázásból is nálam pillanatok alatt lehet negyven fokos láz, hogy éjjel mi volt, nem tudom, párszor felébredtem, hogy elég érdekesen veszem a levegőt, de talán használt a csukott ablak, két takaró nyakig=házi szauna - párosítás. Az is igaz, hogy elfújtam egy fél csomag pzs-t, de mostanra már egész emberien érzem magam, elvégre itt el vagyok látva mindennel, jóformán atomháborúra is bekészültem, mikor idekerültem.

Hétfő reggel

Úgy tűnik, vagy túl jó volt a légkondi az ifjúsági szállón, vagy itt volt túl jó a huzat, mert ma reggel sikeresen torokfájásra ébredtem, bár ez mostanra elmúlni látszik, szerencsére.
Egyszer állítok be a hétfő reggeli órámra smink nélkül, sportcipőben, bedagadt szemekkel, és mikor máskor szúrna ki a tanár? Jellemző rám, hogy mindig a legrosszabb formámat látják, bár a hétfő az egyetlen nap, amikor úgy kelek, hogy ma legalább ki kéne nézni valahogy, a hét többi napján örülök ha bevergődök valahogy időben órára, nem, hogy még vakolattól, vagy magas saroktól is szenvedjek (igaz, sikerült vennem egy nagyon kényelmes csukát, főleg ahhoz képest, hogy tűsarkú, de azért ahhoz is kell némi egyensúlyérzék, ami bizonyos koffeinszint alatt ismeretlen fogalom nálam), szóval ha már a hét legtöbb napjára lefoglaltam a lestrapált szerepet, legalább akkor ki szoktam nézni valahogy. Na, ez ma ne jött össze. De legalább már a vizsgakörülményeket tudom, jövő hétre pedig minden tiszta lesz. Most épp a zh-ra kellene tanulnom, amit kemény két óra múlva már megírtam.

Nagyon kúl-túra

Lakótársamat idézve: az egyetem mindenkiből alkoholistát csinál. Még belőlem is, aki életében nem ivott két pohárnál többet. Olyan szívesen megnéztem volna a takarítónő arcát, mikor belépett hozzánk... :D
A tegnap este eredménye: üres üvegek a szemetes mellett. Szaktársammal, barátnőjével, meg mellém keveredett csajjal vállaltunk egy négyágyas szobát - megjegyezném, mi kaptuk a legjobb szobákat, a háromágyasok nem voltak túl jók, ráadásul szembe volt a tusoló -, de azt még legalább ketten nem kalkuláltuk bele, hogy aznap este inni fogunk. Egyik szobatársam beruházott egy vodkára, volt mellé narancs, a másik meg eleve két üveg vörösborral felszerelkezve jött. Az eredmény: négyen megittunk másfél liter vodkanarancsot, majd letusoltunk, és megittuk a bort. mondjuk úgy, hogy jó esténk, és rossz reggelünk volt. Kezdve azzal, hogy a szél süvítésére ébredtünk, folytatva ott, hogy odakint majdnem levitte a fejünket, mert át kellett mennünk boltba, mivel este már mindent kifosztottak. Gyorskaja volt az egyetlen megfizethető kajálda, amit találtunk, mert nem vettük észre a közeli pizzériát, de hát, főtéren se minden nap kajál az ember...

Bor-kúl-túra

Három napja valahányszor a normális közelébe kezd konvergálni a véralkoholszintem, azonnal vissza kellett emelni. Ennek eredményeképp egy kissé dehidratált, és kialvatlan vagyok, de végre itthon vagyok - holnap reggel ötig, mivel megint megyek el két napra. Remélem, ezúttal normálisabb szállást kapunk, mint amin az elmúlt két éjszakát ellett töltenem.
A részletek: szakközépiskolai kollégium, konyhában semmi gép, még egy mikró se, koedukált wc, zuhanyzó, fiúk a folyosó másik felén, velünk szemközt, társalgó az ajtónk előtt, és négyágyas szobák. A bor sokat javított a körülményeken, és sokkal elviselhetőbbé tett mindent. Igaz, hajnal hatkor keltem mindkét nap, hogy nyugodtan tusolhassak, és elrendezhessem magam, bár azt inkább macskamosdásnak nevezném ahhoz képest, amit ma estére tervezek. Most kipakolok, bevásárolok, bepakolok, aztán reggel hajrá.
A borokról: az első nap alig csúszott le valami;  az első korty után jött vissza minden, és elsőként kellett felavatnom a kiöntőt, amit egy srác meg is örökített. Egy másik pedig azt, mikor fenékig húztam... második nap vagy nagyságrendekkel jobb borokat adtak, mint előtte, vagy én edződtem bele, mert mindent megittam, aminek következtében este, sötétben kissé alacsonyabbnak hittem a buszlépcsőt, mint amekkora valójában volt. De legalább lefelé nem volt gond vele, mert attól tartottam jobban, miután végigittuk a vacsorát, és, bár a borok nem voltak olyan jók, mint a reggeliek (igen, reggel, még dél se volt, de mi már ittunk), mind lement. A rossz inkább a kaja volt, a babgulyás csak azért volt ehető, mert benne volt pár üveg vörösbor, de nem bántam volna, ha legalább a kajához illő borokat szolgálnak fel, vagy legalább bor mellé nem túrós rétest kell enni, egy szelet húsnak nagyon tudtam volna örülni...Ma reggel már többnyire a fiúkat itattam, és bár negyedannyit se ittam, mint tegnap, sokkal erősebbek voltak, és sokkal jobban éreztem a hatásukat. Igaz, az is lehetett a baj, hogy a többi hellyel ellentétben itt se kaja, de még egy pohár víz se volt, amit megihattam volna köztük, ráadásul a kóstoló másik fele egy masszív, centi vastagon penészes falú pincében volt, ami talán rá is segített az egész hatására. Talán ezért bizonyult ihatónak az a két vörösbor, a muskotály más kategória, az mindig jó, bár nekem, aki az édeseket szereti, már nekem is kissé túl édes volt. jobb volt az a tegnapi félédes sorozat.
Hogy a komolyabb részére is kitérjek: ez volt az első olyan több napos utam, amikor honvágyat éreztem. Ez alatt nem azt értem, hogy visszavágytam a házba, ahol felnőttem. Oda vágytam vissza, ahova mindig örömmel térek haza, ahol jól, és biztonságban érzem magam: a kollégiumba. Talán furcsán hangzik, de mivel gyakorlatilag itt lakok, talán meg lehet érteni, hogy kiszámíthatatlan napjaim közt ez az egyetlen állandó pont. Egy darabig. Ha visszavesznek, akkor egy kicsit tovább. 
Úgy tervezem, hogy most az egészes busszal bemegyek vásárolni - bár van olyan jó idő, hogy lehet, nem fogom megvárni, hanem nekivágok gyalog, mert az út is egész járható állapotban van -, mert ott árválkodik a hűtőben a sajtom, margarinom, jóféle szalámim, de egy szelet kenyér nem sok, annyim nincs hozzá. De legalább már a cora kártyám megjött, így nem megy veszendőbe a pont...

Pakolás II

Végül mégiscsak bőrönd lett, és a végén abba is alig fértem bele. Okos lány három napra képes egy heti cuccot elrakni, és még nem is tettem sampont, hajszárítót, ápolót, meg hasonlókat, csak amiket nagyon muszáj... Mielőtt azonban nekiállhattam volna, közbejött egy kis bökkenő: azzal nem számoltam, hogy 40°C-on mosva is képes összemenni a kedvenc farmerem, így mehettem az egyetlen vasárnap délután is nyitva tartó helyre, ahol lehet nadrágot venni: Tesco. Végül nagy nehezen találtam is egyet, ami megy a (szintén ott, véletlenül megtalált, de tipikus szerelem első látásra) kabátomhoz, ami meg a csukámhoz megy. Így megint elköltöttem a havi kajapénzem, de nem is baj. Vannak még tartalékaim, amikkel kihúzom húsvétig (van még egy adag krumpli a fagyóban, meg van nyers is a dobozban, sajt van, öntetpor van, tej van, ha nem romlik meg addig, kenyeret nem veszünk, vagy, ha nagyon muszáj, a legolcsóbb vollkornt, van még kisütni valóm, savanyúm, szóval egy darabig mindenképp biztos, hogy lesz kajám. Ha meg elfogy, van egy rakás porlevesem. De, hogy hogy fogom én kimagyarázni, hogy megint ott hagytam tizenegyezret a tescoban, az jó kérdés lesz.

Pakolás

Mivel fogalmam sem volt, hol kezdjek neki, és úgy voltam, ez is kell ma este, az is kell, amaz meg holnap reggel kell még, így nem kezdtem neki. Valószínű, a nagyját - pl neszeszer, törölköző, aminek este még meg is kéne száradnia - reggel fogom bedobálni, csak még arról sincs fogalmam, hogy melyik táskába fog beférni. Bár, mivel hajszárító is kelleni fog... Vagy nem fog? Fogalmam sincs, hogy oldjam meg. A 3.napon már nagyon durva fejem van, viszont szerda este is el kellene rendezni magam, mert csütörtök reggel kezdődik a másik túra. A mostani az ivászat-túra, a csütörtöki meg múzeumtúra. Kissé elüt egymástól a kettő, és az is érdekes lesz, hogy fogok megint felkelni reggel négykor... (igen, négykor, mert az ötórással kell bemennem, az bent van fél hatra, de mivel reggel még ritkán jár a villamos, lesz hat, mire bevergődök az épület elé, ahonnan indulunk. Főleg, hogy nem tudom, hova érné meg felszállni. Vagy lemegyek az egyikkel, és rángathatom végig a bőröndöt több utcán keresztül (jó, végül mégis az mellett foglaltam állást, már csak a ruhák miatt is, mert viszek egy mennyiséget, de lehet, előtte megpróbálom begyömöszölni őket a kisebb táskába, hátha), vagy átszállok pár megálló után, és ott tesz le három méterre az épülettől. Végül is, időm az lenne rá, csak meg kell nézni, hogy alakul a menetrend. Az a baj az átszállásokkal, hogy vagy pont elérem, vagy nem, és... És felújítás miatt egy megállóval ott is arrébb kell mennem, de ez még mindig rövidebb.
El ne felejtsem átpakolni a lejátszóra az új számokat, mert bár tele van, ronggyá hallgattam mind, és azért több órás út elé nézünk (amikhez hozzá vagyok szokva), szóval valamit kell majd csinálni. Még a héten tettem róla, hogy legalább olvasnivalóm legyen, mert az elvonási tünetek így, vagy úgy, de időtől időre előjönnek rajtam, és ezeket csak egy újabb könyv enyhítheti - ezúttal már könyvtárból, de mind2 olyasmi, amit már el akartam olvasni egy ideje.
Amit biztos, hogy viszek: tea. Egyet termoszban, párat meg abban a reményben, hogy valahogy forróvízhez jutok. + kávé. Anélkül egyszerűen nem vagyok életképes, szóval muszáj lesz, hogy az energiaitalról se feledkezzünk meg. Azt hiszem, lesz egy súlya a táskámnak, bár lehet, hogy egyszerre csak annyit teszek a kicsibe, amennyi el is fogy - így pl a literes gyümilé + tea kerül be első nap, 2 vagy több energiaital megy a nagyba. Amit biztos, hogy nem viszek: körömlakk. Este csináltam meg őket, három napig csak kibírják valahogy. Ami pedig nélkülözhetetlen: telefontöltő.

Az első alkalom

Ma volt először lehetőségem megadni az emlékezés módját. A nap átlagosan telt el: bevásárlás, mosás, takarítás (a tűzhely állapotáért még számolok a többiekkel)... Este viszont egy percre leoltottam a lámpát, és az egyetlen fényforrás az ablakban égő gyertya volt. Ez alatt a perc alatt végiggondoltam, honnan indultam, és hova jutottam, és végre elsuttoghattam, amit annyi éve ki akartam mondani: már nem élek börtönben. Köszönöm.

Ki tudja, milyen nap van ma?

Ma van a napja, hogy először hagytam el egyedül az otthonom. Ma van a napja, hogy szembesültem a hírrel, amit sosem felejtek. Ma van a nap, mikor minden sötétbe borult.
Ma reggel felkelve odakint sütött a nap. Az ég vakító kék, a szél pedig már nem kínoz jeges töviseivel, sokkal inkább simogat, és enyhülést ad. Már érezni a nyarat. Be akartam menni a partra, kimozdulni, vagy valami, de csak a boltig jutottam az út melletti úttalan úton, amit kollégisták százai tapostak már szélesre. Ennek következtében esőben sártengeren kellene átgázolni, de arra csak kevesen vállalkoznak - ha már a bérlet ingyen van, miért ne élvezhetnénk, hogy a bolt előtt tesz le a busz?
Hazaérve lecsaptam az üres mosógépre, így elvágva a lehetőségeim, hogy holnapnál előtt kimozduljak. Nincs túl nehéz dolgom a mosásban: a ruhatáram nagy része még mindig fekete, de már egészen más okokból, mint pár évvel ezelőtt. Néhány évvel ezelőtt volt az egyik legrosszabb péntek estém, de erről senkinek nem beszéltem, hiszen még a szüleim sem értették volna meg.
Mostanra azonban a dolgok megváltoztak. Ez a nap még mindig az emlékezésé, és az is marad részemről, de ebbe már öröm is vegyül, hogy végre megkapja, amit megérdemel.
A fenti videót nem véletlenül linkeltem be. Két évvel később ugyanebben az időszakban találtam rá (csak azért akkor, mert előtte csak hallomásból ismertem az internetet). Akkor még csak annyit értettem belőle, hogy gyönyörű, ma viszont eloszlott a köd. Nem azért, mert eddig sem értettem a szöveget, hanem, mert csak most jöttem tisztába a tartalmával: hogy a fájdalom elmúlásával meg kell tanulni újra élni... élni, és nem felejteni. A dolgok mostanra rendbe jöttek: saját életem van, amivel elégedett vagyok, mindig is ezt akartam. Itt végre senki nem szól bele az életembe, újra merhetek bízni az emberekben, merhetek mosolyogni, és bár a mai éjszakám hosszú lesz, holnap új nap kezdődik, új lehetőségekkel: egy utazás, aminek során megannyi új kapcsolatra tehetek szert. Olyan kísértetiesen hasonlít ez arra az évre... Nem tudok nem párhuzamot vonni. Most azonban gyász helyett remény fonja körbe az utat, és ezúttal tudom, hogy maradéktalanul élvezni fogom.

Vargabetűk

Furcsa fintorai vannak a sorsnak... Most szánom rá magam először, hogy írjak róla, mi történt velem évekkel ezelőtt. El sem tudom képzelni, mit élhet át, akit megerőszakoltak. Az egyetlen, amit tudok, hogy túllépni nem lehet rajta, legfeljebb eltemetni az emléket. Velem nem történt meg, de csak, mert nem jutottunk addig. Tizenhárom évesen a barátnőmtől indultam hazafelé, keresztül a buszmegállón. Leszólított egy akkor tizennyolcnak kinéző srác. Semmi rosszat nem láttam benne, beszélgetni kezdtünk, aztán egyre közelebb jött. Tapasztalatlan voltam, és naiv, de mikor arra kért, hadd ölelhessen meg, már sejtettem, hogy valami nincs rendben. Egyre erősebben szorított, mikor viszont betömte volna a számat az övével, a torkánál fogva ellöktem magamtól, majd szándékosan a rendőrség felé vágtam át a másik megállóhoz, aztán meg sem álltam hazáig. Sokáig még a szüleim előtt is hallgattam róla, én pedig csak később jöttem rá, mi lehetett volna, ha akkor nem kapok észbe, és lököm el magamtól. Csak akkor fogtam fel, mit akart tenni velem, hogy miért, az okát máig sem tudom. Az alapján, amilyen sebességgel reagált rám, két dologra tippeltem: vagy drogos, vagy be volt gyógyszerezve.
Évekkel később egy másik megállóban, ahol az előzővel ellentétben tömeg volt, ugyanez a srác állt szólított le, ezúttal azzal a szöveggel, hogy ismerős vagyok neki, nem-e véletlen az ő sulijába járok. Nem úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá, sokkal tisztább volt már a tekintete, de felismertem az arcát, és a hangját. közöltem vele, hogy nem, és összetéveszt valakivel, mert sosem láttam, majd felpattantam a buszra. Ez volt a második alkalom, mikor azt hittem, hogy nem látom többet.
Két évvel később anyukámmal mentünk bevásárolni. A parkolóban futottunk össze újra: már rendes munkája volt, és azzal ért véget a dolog, hogy majd az interneten. Nem hittem, hogy megkeres, de még aznap bejelölt, és megbeszéltünk egy találkozót egy forgalmas, és népszerű helyre. Végig reméltem, hogy nem ő az. Az első csóknál még nyugtattam magam, hogy talán mégsem... Gépiesen viszonoztam a csókját, és az érintését. Azt hittem, hogyha többet ad belőle, talán elmúlik az az iszonyú fájdalom a gyomrom tájékán, és a hányinger, amit érezni kezdtem, de se a kedves szavai, se a gyengédsége, se az általa ébresztett remények nem mulasztották el. Nem pillangók repdestek a gyomromban; a félelem volt, ami összeszorította. Az agyam még nem fogta fel, de a testem már ismerte őt, és félt tőle. Mégis akartam neki adni egy esélyt, szeretni akartam őt... Csak néhány óráig tartott a remény, hogy nem ő az. Elkísért a különórámra, mikor viszont a kapualjban magához szorított, nem lehetett több kétségem. Ismertem a hozzám préselődő testet, megjegyeztem minden porcikáját, amit éreztem a ruhán keresztül, és gyűlöltem azt. Féltem tőle... Eleget féltem már, hogy ne akarjak belőle többet, és, hogy szabadulni akarjak ettől az érzéstől, hiszen egész augusztusig mindent azért tettem, hogy kiszabaduljak a helyről, ahol olyan sokat kellett rettegnem valakitől, akinek félelem helyett szeretetet kellett volna adnia. Nem akartam még egy kapcsolatot, ami a félelmen alapul, így gyorsan vége lett.
Azóta csak egyszer láttam. A bankból jött ki, és észrevette, amint a buszt várom, így odajött. Beszélgetni kezdtünk. Már tudtam, hogy nem hagyhatom neki elragadtatni magát, ezért mikor megkért, csak arcra kapott puszit búcsúzóul, de nem érte be ennyivel. Ezúttal kevésbé erősen, mint első alkalommal, de szintén eltoltam magamtól, majd felszálltam a már előttünk álló buszra. Azóta nem láttam, és már tőle is több száz kilométerre vagyok.

Hát, ez lenne az én történetem: egy férfi, aki majdnem tönkre tett, majd évekkel később szerelmet vallott anélkül, hogy tudott volna róla, kivel tette ezt. Én viszont nem felejtettem.