Talán amióta emlékszem, ez volt a legbékésebb karácsonyunk itthon. Együtt voltunk, itthon, békében, szeretetben, amit ilyen mennyiségben ezen a helyen sosem tapasztaltam.
Otthon voltam.
Talán az is hozzátett ehhez, hogy régóta először minőségi időt töltöttünk együtt, beszélgettünk őszintén, ahogy rég nem, és most először úgy érzem, nem akarok visszamenni. Még egy napot maradnék. Most először más érzésekkel hagyom itt a várost, ami sokáig börtönöm volt, mert van benne egy apró kis lakás, ahova hazajövök, ahol a család végre nem kritizál vagy elutasít, esetleg elvisel, hanem elfogad, és végre érzem, hogy szeret.
Apróságok csak az alkalmak, mikor együtt főztünk, sütöttünk, azon meccselve, jó-e már a tészta, mikor vita helyett elmosolyodva fordultam vissza az ajtóból a papucsomért, hogy legalább az legyen rajtam, ha magamra nyitom az ablakot cigizés közben, vagy egyszerűen csak megnéztünk egy filmet. De ezek az apróságok adják össze az otthon melegét, anyám ölelését, és azt a törődést, ami talán mindig is itt volt, csak most kezdem értékelni.
"Ideje van a megbocsátásnak, és ideje van az elengedésnek."
