Relatív hazugságok

Mert az igazság sem abszolút. A te igazságod nem az enyém, az én igazságom a te szemszögedből hazugság lehet, a te igazságod az enyémből tévedésnek tűnhet.Egy kultúrált vitában elmondom, én miért látom annak, és te is elmondod a saját véleményed, így megismerjük egymás gondolkodásmódját, érveit, és azt, miért van igaza a másiknak az ő szemszögéből, ahogy a másik is megértheti, nekem miért lehet a sajátomból.
Így kellene működnie, hiszen különbözőek vagyunk, máshogy látunk dolgokat. De ebben az országban ezt nem mondhatjuk ki. Ebben az országban csak egy vélemény létezhet... itt a hazugság az igazság, az igazságot eltiporják, és aki mégis szót mer emelni érte, az hazaáruló... mert ezt az országot hazaárulók vezetik, akik szemében te, egyszerű földi halandó, egyszerű, névtelen magyar állampolgár, aki előttük csak egy azonosítási számkombináció vagy, te, aki egyszerűen csak élni akarsz, a hazaárulók szemében hazaáruló vagy.
Egy sajtószabadság nélküli országban, ahol az oktatás pártkatonákat nevel, ahol a média agymosásai által már elfelejtették az emberek, miért is fogott össze nyolc éve az egész ország a kétharmadért a gondolkodó embernek hallgatnia kell. A lakosság negyvennyolc százaléka nem gondolkodik. Csak marakodik mindenki mással kóbor kutyaként pitizve a gazda felé annak bőséggel megrakott asztaláról leeső morzsákért, mert ők beérik annyival, hogy tízezer forinttal kiszúrják a szemüket.

Ha hazaáruló vagyok azért, mert én nem érem be ennyivel, akkor hazaáruló vagyok. Ha sorosbérenc vagyok azért, mert nem diktatúrában akarok élni, hanem olyan országban, ahol a sajtószabadság valódi, ahol a bírói hatalom független, és ahol a fizetésem harmadát adó formájában stadionok helyett olyan közintézményekre fordítják, ahol szükség lenne rá, ahol ha beteg vagyok, valódi ellátásra van esélyem az egészségügyben, egy olyan kórházban, ahol legalább klotyópapírra telik az intézménynek, akkor sorosbérenc vagyok. Igen, szomorú ezt ilyen vulgárisan és egyértelműen kimondani, de ma a magyar kórházakban ez van: nem telik nekik klotyópapírra, gumikesztyűre, fertőtlenítőre, és ez nem az ő hibájuk, hanem a hatalomé, akik megoldhatnák ezt a problémát, ha évente csak kettővel kevesebb stadiont építenének egy olyan sportnak, ami ebben az országban halálra van ítélve. Azért kellene dolgozniuk, hogy legalább a gyógyítható emberek ne legyenek miattuk halálra ítélve.

Egy ilyen országban az élet nem egyszerű. A hétköznapokban behunyjuk a szemünket, befogjuk az orrunkat, fizetünk, mint a katonatiszt, mert csak így tudjuk végigcsinálni a hetet. De néha, mikor az emberek egyszerre nyitják ki a szemüket, egyszerre emelik fel a hangjukat egy közös cél érdekében, néha elgondolkodok, hogy talán a remény még nem halt ki teljesen ebben az országban.
Mégsem vagyunk elegen.
Egy olyan országban, ahol a többséget hallgatásra kényszerítik, nem bírja sokáig az ember. Ki tudja, még a végén az is lehet, hogy migráns leszek egy másik országban. Mert a józan eszem hangját nem fogom elhallgattatni még a hazámért sem.

13

Tiznehárom éve ezen a napon a világ megváltozott. A kimondhatatlan valóságos lett, az elképzelhetetlen megtörtént, és hiába volt időnk felkészülni, mégis reménykedtünk a csodában, ami nem jött. Tizenhárom éve ezen a napon valami elveszett, és valami más megszületett. Talán csak én figyelek jobban erre a napra, mégis úgy látom, mintha azóta minden évben ezen a napon a világ egy kissé újra megváltozna: mert valamit ismét elveszít magából, ugyanakkor valami más megszületik, ami jövőt, lehtőséget, életet jelent. Mert aznap egy álom, egy eszme halt veled, de ugyanabban a pillanatban egy másik született meg.

Eddigi életem felében arról álmodtam, hogy egyszer messziről, homályosan láthatlak. A másik felében már csak álmomban láthattalak, sokszor távolról, máskor csak egy érzésként, de azok a ritka alkalmak, mikor ez a távolság nem létezett, a lelkembe égtek.

Még ha csak álomképeket őrizhetek is rólad, legalább ezeket meg akarom tartani, felidézni újra és újra, hogy sose felejtsem el. Mert, bár ezek nem emlékek, a semminél mégis többek: valamik, amiket őrizhtek rólad, amiket átélve újra és újra tudhatom, hogy bármennyire rohannak a napok egymás után, akárhány is múlik el ebben a rohanásban úgy, hogy elfelejtek gondolni rád, a lelkem része voltál, vagy és leszel - egy olyan része, amit semmi és senki nem törölhet el.

A tudat, hogy ennyi év után sem csak képekről vagy felvétlekről tudom felidézni az arcod, megerősít ebben. Nem tudom, miért lehet, hogy mikor már azt hiszem, elfelejtettelek, szinte berobbansz egy ilyen álomba minden másnál intenzívebben... annyira, hogy napközben is kristálytisztán látom, ha lehunyom a szemem.

Szeretném hinni, hogy nem csak egy álom, hiába tudom, hogy az én valóságom más, szeretném hinni, hogy ott vagyok most, ahova te vezettél: egy olyan életben, olyan emberek között, akik értékessé tették a jelenem, akikkel átvészeltem a legrosszabb időket, és akikkel megéltem a legjobbakat: akik eszembe jutnak a város egy-egy pontjáról, egy véletlen számról a lejátszási listámban, mert újra és újra felvillan azoknak az időknek emléke, mikor elhittük - és talán tényleg így volt -, hogy a miénk lehet az örökkévalóság. Bár már nem élünk egy épületben, nem együtt indul és végződik a napunk, azok az évek, amikben kölcsönösen formáltuk egymást, a mieink maradnak, és valahányszor újra látjuk egymást, az örökkévalóság arra az időre újra és újra a miénk lesz.
Ezek az emberek jelent és jövőt adtak nekem, számtalan okot, amiért elhihetem, holnap jobb lesz, és lehetőséget, hogy érdemben tehessek is ezért.

Ez is egy részem: egy értékes részem, ami engem önmagammá formált, ami a szürke, visszahúzódó kisegérből jelenséget csinált, amit megjegyeznek az emberek. Talán nem fogadnád el az életvitelt, ahogy éltünk. Talán nem értenél egyet a nézetekkel, amiket képviseltünk, mégis a köztünk levő  kötelék mélysége, és a minket összetartó, évek alatt elmélyült szeretet még téged is meggyőzne arról, lehet másként is látni a világot - a kérdés csak annyi, hogy ezt a látásmódot mire fordítjuk.

Hinni akarom, hogy te vezettél közéjük, hiszen ezen az úton el sem indulhattam volna nélküled.

Miközben ezt írom, legszívesebben kiáltanám, bárcsak... bár hallanád, mikor a csendes, tavaszi éjszakába suttogom, mennyire hiányzol... Bár elmondhatnám, hogy az én életem semmit nem ért előtted...

Rég elsirattalak, százszor, ezerszer is már, de a könnyek nem oldják a fájdalmat, ami az évnek ebben a szakában minden alkalommal erősebb. Idővel az ember megtanul együttélni vele, a része lesz, megszokja, elnyomja, sokszor meg is feledkezik róla a mindennapok rohanásában, és csak akkor jön rá, hogy létezik, mikor enged neki egy percet. Ma nem rohanok sehova.

Talán a sors fintora, hogy ezt a napot hosszú évek óta először a régi szobámban töltöm, és ezen a napon mindenki más ünnepel, ahogy azon a napon is tizenhárom évvel ezelőtt... körülöttem mindenki más ünnepelt, a könnyek pedig a hallgatag sötétbe vesztek aznap ahogy utána is minden egyes nap több éven keresztül.

A félelem éveiben ismertem meg először a szavaid: mert azok még a hozzám hasonló nincstelen senkikhez is eljutottak - azok a szavak, amikről nem is sejthetted, hogy valahol valakiknek éppen ennyi jelenti a különbséget élet és halál közt. Elveszett voltam, és megtaláltál. Darabokban voltam és egésszé formáltál. Bezárva éltem, és kinyitottad előttem a világot.

Hogy mit is mondhatnék ennyi idő után? Talán csak egy dolgot: már nem félek.