Nyelvismeret

"Ezt egyszerűen nem tudom kihagyni. Könyörgöm, aki internetet használ, az akaratlanul is elsajátít egy bizonyos szintű nyelvismeretet, főleg angolból, ha csak egy egész kicsit nyitott. Ráadásul most egy külföldi oldalról idézek egy körüzenetet: 
Az alkalmazásokat csak azért utasítottam el ,mert nem tudok angolul!!!!!!!!!!!!!!!
Könyörgöm, ha ez a felállás, akkor mit keres egy külföldi oldalon? Ennyi erővel én is mondhatnám, hogy nem tudok spanyolul. Nem régen, születésnapomra kaptam egy spanyol jókívánságot, amit lefordítottam. Angolul válaszoltam, de megköszöntem, ebből láthatta, vettem a fáradságot, hogy lefordítottam. A poén, hogy aki küldte, az meg angolul nem beszélt, de egy thank you azért neki sem lehetetlen feladvány. Jó, persze egy spanyolnak könnyebb dolga van, mivel jóval elterjedtebb nyelv, mint holmi magyar.

Bár azért a magyarok nem feszülnek meg a külföldiül tanulásban. A telkülkön mindhárom szomszédunk német, bár csak az egyikkel vagyunk tényleg jó viszonyban. Még a mostani felhasználónevem is gyakorlatilag tőle ered. Első nap, mikor találkoztunk, mutatkozunk be neki, mondom, Zsófi vagyok. Nem érti, de hát evidens, külföldi, szóval lefordítom, lefordítom: Sofi, erre rávágja, Á, Sofika! Na, mondom... Azóta is így hív, én meg megszoktam.
Anyám ma kézzel- lábbal mutogatott neki, magyarul többször feltette a kérdést, mikor dumáltak a kert mellett: hogy vagy? Általában egász jól elmutogatnak egymásnak, virágpalántákat cserélgetnek, satöbbi, de ezzel sehogy sem boldogult. Meguntam a mutogatását, leállítottam a fűnyírót, és megtörtem a jeget, mert szegény nő nem értette, anyám meg azt nem, hogy akámilyen szépen tagolhatja magyarul, abból nem lesz német, szóval megkérdeztem helyette: Wie geht's? innentől kezdve pedig át kellett mennem tolmácsba, bár nem ez volt az első eset. Német vevők jöttek a házhoz, Zsófika pattan apuka kocsijába hétköznap délután, és megpróbál elmakogni velük, mi hol van. Elvileg nyelvvizsgám van belőle, bár nem vagyok egy zseni németből. Sokat felejtettem, amióta megszereztem azt a papírt, mert nem foglalkoztam vele, de tudom, hogy csak fel kellene eleveníteni a dolgokat, ha nagyon szükség lenne majd rá. Sokkal jobb szeretem az angolt használni, mivel pedig azt többet használom, jobban is tudom.

Naponta tucatszám kapom a spanyol nyelvű leveleket, és a lényegét általában meg is értem. Nem ismerem a nyelvtanukat, és nem beszélem a nyelvet, mégis megértem, amit írnak. Létezik szótárprogram, weblapfordító oldal. Ezeket gyakran segítségül hívom ugyan hosszabb leveleknél, de néhány szót felismerek már. Tudom, mit jelent, ha azt látom  a témánál: bom dia. Tudom, hogyha valami úgy kezdődik, hogy feliz, akkor az vagy ünnep, vagy egyéb jókívánság. Felismerem a dátumokat, és vannak angollal rokonítható kifejezések, amik alapján következtethetek a lényegre. Nem ismerem a nyelvet, mégis megértem.
Nem mellesleg, ha valakinek nincs egy minimális nyelvismerete, mit keres egy külföldi oldalon? Az se volt mindig magyarra fordítva."

Így láttam az érettségit

1. nap

Magyar érettségi volt a ma délelőtti program. Első egy órában szövegértés, Janus Pannoniusszal kapcsolatos szövegről. Egy gond volt vele: kevés idő. Még sehol se voltam az utolsó feladattal, közben egy nehezebbet kihagytam, mikor szóltak, h 5 perc van még. Na, akkor jött a pánik első hulláma, de szerencsére be tudtam fejezni, és az egyeztetések szerint jók is lettek azok a megoldások. Aztán jött a szövegalkotás, amin olyan témák voltak, h fejre álltam tőlük. Legszívesebben érveltem volna, de, mikor megláttam a témát, rögtön letettem róla. A regényekben, illetve életünkben jellemezni a tárgyi környezet fontosságát... Ez azoknak való, akik foglalkoztak vele, azoknak, akik tudnak rajzolni, mert abból ki lehet legalább indulni. A verselemzés a vészforgatókönyv volt, amit legrosszabb esetben vetettem volna be, de előtte megpróbálkoztam a novellából, hátha ki tudok belőle hozni valamit. Arra csak utána jöttem rá, hogy teljesen félreértelmeztem az egészet, és csak reménykedhettem, hogy a javító tanár nem nullázza végig. És ehhez képest egész jól sikerült, én legalábbis elégedett vagyok azzal a 87 %-kal, amit egy jó szóbelivel 90 fölé húzhatok. 

2. nap

Ma a matek került sorra, ami röviden és tömören: szar lett. olyanokat raktak bele, amiket fakton vettünk, ott is csak említés szintjén, azt se tudtam, eszik-e, vagy isszák! Ráadásul két témakör volt az egészben, amit ki akartam kerülni: valszám, és koordinátgeometria. Plusz a statisztika halmazos része. Valami kijött ott is, remélhetőleg csak a 2 pontost szúrtam el. mondták annak a vlszám részénél, kicsit máshogy kellett végigvinni a dolgot, mint ahogy én összehoztam, de, hát már felkészültem rá, hogy a matek xar lesz, és nagyon nem fogok duplázni. Bár annak még a gondolata is csak említés szintjén merült fel, hiszen tanulmányi pontokban csak egy tavalyi töri 4 húzza le kicsit a dolgot, szóval mindenképp jobban jövök ki, ha simán számolunk. Érettségi után nagyon le voltam törve. A poén az volt, h mikor mentünk ki a suliból, ott strázsált az igazgató az egyik ajtónál, és magyaráz valakinek: Na, jönnek ki a mosolygó érettségizők... Erre a válasz egy gyilkos pillantás, mire ő megjegyzi. Hát, ők nem mosolyognak. - Nem, mi nem mosolygunk, mert nincs min. 
Végül, mikor pár nappal ezelőtt rászántam magam, és, ha már egyszer suliban voltam, megkérdeztem, milyen lett, nem akartam elhinni. Jön ki, a legrosszabbra felkészülfe kérdem: nagyon rossz lett, ugye? Mondja: 87%, erre én: Mennyi??? Úgy voltam vele, hogyha 80% meglesz, annak nagoyn fogok örülni és magamnak még a lenagyobb jóindulattal is csak 83-at hoztam össze itthoni ellenőrzés alapján, tanár jóindulatát hozzászámolva nagyon optimistán gondoltam 85-re. Hogy hogy lett ebből 87, nem tudom, de nagyon örültem neki :) 

3. nap

A töri elsőre nagyon, könnyűnek tűnt. Atlasz hátuljában bent volt a kronológia, térképek, évszámok, minden, ami csak kellett. Persze, azért voltak bőven hibalehetőségek, pl okfejtések, amikbe a tanár beleköthetett. Ez volt az első érettségi, ami után vigyorogva mentem ki az iskolából. Végül komolyabban csak az utolsó esszémbe kötött bele, de ott is tudtam, mit hibáztam, és mit kellett volna még odaírnom. Szóval tudom, hogy azt meg tudtam volna jobbra is írni, de így is 90% lett, akkor meg mi a francot akarok? :D 

4. nap

Az angol érettségi sem tűnt nehéznek. A szövegértés, és a hallott szöveg értése ott volt, azokon összesen 3 vizsgapontot buktam. A nyelvhelyesség jobb lett, mint vártam, bár arról tudtam, hogy elrontottam. A levél pedig... Nos, arról már közben is rájöttem, hog ynehéz volt. Sikerült félrefordítanom, ezért félre is értelmeztem a feladatot. Szerencsére a tanár jófej volt, és összesen így is összehozta a 90%-ot, ahol tudott, halászott hozzá pontokat. 

5. nap

Na, ma végre túlesem az utolsó írásbelin, nevén nevezve informatikán. Magán az érettségi tényén meglepődött egyik osztálytársam, hiszen ő - ahogy mindenki más - is tudott róla, hogy szívesen írogatok ezt-azt, és nagy szemeket meresztett, mikor elmondtam, hogy - remélhetőleg - egy leendő gazdaságinformatikussal van dolga. Hogy hogy fér össze a vers- és novellaírás a matekkal és az informatikával a későbbiekben, majd meglátjuk.
Már azért, hogy le tudjam tenni az érettségi gyakorlati részét, meg kellett küzdeni, mivel... Inkább kezdem az elejéről, mert így csak belebonyolódok.
Mikor a portán bementem, és megnéztem a kiírást, már tudtam, hogy a nyelvi labor nem jelent jót, mivel ott szar gépek vannak. Páran egymásra találtunk, bemegyünk, leülünk, bejelentkeznénk... hoppá. Itt volt az első koppanás, mikor ez nem ment. Na, fel, mindenki el az útból, sprint a rendszergazda után, hogy gáz van. Nézi, próbálja, hát, őt se látja szívesen a gép, bemászik alá, madzag ki, madzag be, ugyanaz a végeredmény. Eközben az előttem ülő egykori faktostársam (11. év végéig bírta a kiképzést) gépén másik hibaüzenettel, de szintén nem ment a bejelentkezés. Fél nyolctól nyolcig ment a küzdelem a gépekkel, a végeredmény az lett, hogy csajszi ment a tanári géphez, nekem meg a helyére bekötöttek egy új gépet, ami már ment rendesen - még csak az hiányzott volna, hogy ne menjen! Ez alatt az idő alatt párszor elgondolkodtam, hogy na, most mi lesz, és két lehetőség közt választhattam kínomban: vagy sírok, vagy nevetek. A nevetést választottam, hiszen abból rossz nem lehet. Ha pedig a kettő közül a nevetést választom - bár én nem igazán hiszek benne, de lehet benne valami - a környezetemnek is olyan pozitív energiákat sugárzok, ami abba az irányba mozdítja a dolgokat, amerre én szeretném. Ezt követően viszont még az office-szal is meg kellett küzdenem, mivel internet híján nem tudta befejezni a saját telepítését - mindenki tudja, mi történik 2003-as első indításánál, hát ez ott nem ment, és ez nem tetszett a gépnek, és nekem sem. Minden megnyitásnál le kellett lőnöm a telepítőt, de hát általánosban is olyan gépeken edződtem, rutinból kattoltam, ahova kellett főleg, mivel mind korlátozott felhasználóként vagyunk a rendszerben, ezért elvileg nem telepíthetünk, szóval ezen már nem problémáztam.
És mindez még a vizsga megkezdése előtt volt. Negyed kilenckor végre hozzáláthattunk a három órás vesszőfutásnak. Nem mondom, hogy nem dolgoztattak meg alaposan, mert meg kellett küzdeni érte, de végül is, miután az utolsó üres fél órámban vagy ötször átnéztem mindent, úgy tűnik, jól mentek a dolgok. Míg a mateknál az derült ki, hogy amirőlm azt hittem, tudom, nem tudom, itt épp az ellenkezője történt. Olyan dolgokat sikerült megcsinálnom - remélhetőleg jól, de hát miért is ne lenne az, ha a jó megoldás jött ki? -, amikről azt se tudtam, egyáltalán léteznek, és mégis összejött valahogy a dolog. Ilyen volt például a diavetítésben működtetett hivatkozás, illetve a mindig mumus excelben a mindig mumus index hol van függvénypáros, ami megintcsak csont nélkül meglett. Összességében megvolt, szép volt, jó volt, remélhetőleg jó is lett, ugyanakkor elég is volt. Még egyszer végig nem csinálnám, főleg nem antibiotikumozás közben. Ma reggel azért halasztottam pár órával az adagot, hogy tiszta fejjel menjek be, mert olyan erős szart írt fel a doki, hogy földhöz vág, úgy érzem magam utána, mint aki lenyomott vagy egy liter bort a rosszabbik fajtából. Pár napja már gyúrtam rá, hiszen akkor keltem, mikor a vizsgával végeztem, így nem estem ki nagyon.
Éééés, már csak egy szóbeli, amire 5 tételsort kellene tudnom. Az nagyjából 100 tétel, szóval ma rápihenek, aztán holnap in medias res.

Törivel, és matekkal egy napon kérdeztem meg azt is, ha már egyszer szembe jött velem a tanár, és, bár pontos pontszámot nem tudott mondani, azért százegynéhány vizsgapont nem aolyan rossz. Szóbelivel azon is húzhatok valamennyit. 

Nos, még mindig azona szinten vagyok, hogy majd holnap elkezdek tanulni... Pedig most már holnapután június... 

Na, és, hogy ki ne hagyjam a sorból, sikerült megtudakolnom a szóbeli beosztását. Na, ki lesz az első nap első felelője, vajon ki??? hát, persze, hogy engem sikerült arra beírni... Akkor még a beosztásnak nagyjából a fele kérdéses volt, és azért tettem egy kísérletet, hogy megkérdezzem: ez ugye még fog változni? Hát nem az az egy pont tuti biztos benne? Hadd ne mondjam, mennyire örültem neki... 

Nem elég túlélni

Mostanra realizáltam, hogy a családon kívül tulajdonképpen nem egy, hanem két meghatározo figurája volt eddigi életemnek, amik meghatározták a jellemem, viselkedésem... mindent. És most nem a távolabbi rokonságra gondolok, hiszen az illető még csak magyar se volt, mégis annyira hatott rám akkor, hogy teljesen megváltoztam. Megtanított tűrni, szeretni, elfogadni, változni. És akkor ez hatalmas változás volt nekem. Gyerekként nagyon elkényeztetett voltam, és ha nem kaptam meg, amit akartam, hát az világvége volt. Tudom, hogy az én hibám is volt, ami akkor velem történt, de most nem ezen van a hangsúly, hanem azon, hogy sikerült megállítanom a folyamatot. Hogy sikerült más viselkedéssel más hozzáállást elérnem, egyáltalán hogy jutottam el addig, hogy változnom kell. És nekem kell, mert miattam más nem fog. Mindössze tízéves fejjel hoztam meg ezt a döntést anélkül, hogy akár anyuék véleményét kikértem volna. és hogy miért? Mert valóban akkora hatással volt rám. És nem csak akkor, hanem azóta is, éveken keresztül, szinte minden döntésem meghatározta. Azzá, aki most vagyok, döntő részben miatta váltam. Nem tudom, lehet-e példaképnek nevezni, én konkrétan sosem tettem, hiszen célom csak annyi volt, hogy jobb legyek, mégis, annyi, számomra fontos, vissza nem térő esemény kapcsolódott hozzá. Hogy pontosabb legyek, azok dátuma, melyekhez kapcsolódó események annyira megtahároztak több nagy elsőt az életemben.
A halála napján voltam először egyedül Pesten (nagyon durván vidéki lányzó vagyok jó 2-300 km-re onnan, autópályán is 3-4 óra, mire odaérnék). Sosem felejtem el, mikor a vonaton hazafele menet értesültem róla. Mindenhol sötétség volt odakinn, mikor pedig a barátaim kezdtek beszélni róla, tőlem tudták meg, mikor egyikük felvetésée színtelen hangon, üres tekintettel közöltem a valóságot. Akkor valami nagyon megtört bennem, s csak tegnap este jöttem rá, hogy nem véletlen. Hiszen már akkor szinte üvöltötte felém, hogy élj!
A temetése napján indultam először külföldre - ahol nem voltam azóta se, és nem tudom, eljutok-e még egyszer oda. London, Párizs, Brüsszel, 9 nap alatt busszal. Az az éjszaka is szörnyen sötét volt, főleg, miután átléprük a határt. A busz ablakán kinézve, mikor már szinte mindenki bealudt, és bent is leoltották a villanyt, a kinti borongós égen csak egy csillag fényét láttam átszűrődni. Azok a napok még így visszagondolva is a legszebbek voltak. Európa legszebb városaiban lehettem többségében olyanokkal, akiket ismerek, akiket pedig nem, az út végére megismertem, és nagyon jól kijöttünk. Azok a napok olyan gondtalanságban teltek... Talán mi kaptuk a legnormálisabb családot, akinél elszállásoltak, minden nnap időre kint voltak értünk, és még a kaja is jó volt, nem beszélve arról, hogy nem zavartak, mikor nem kellett. Akkor kezdtem hozzászokni az angol nevemhez, amin nem mellesleg az akkor beköltözött német szomszádaink is hívnak, akik megintcsak tök rendesek. Légyeg annyi, hogy abban a 9 napban szabad voltam, mostanáig utoljára.
Akkor kezdtem újra nyitni a világ felé, és tulajdonképpen csak most jöttem rá, hogy valaki más, akit, mióta csak tudok a létezéséről, el akartam kerülni, legalábbis elengedni a fülem mellett, amit hallanék róla, mégis, mostanra rá kellett jönnöm, akaratlanul is meghallottam az üzenetét. Rájöttem, hogy neki kell kiteljesíteni, ami akkor elkezdődött, a folyamat pedig nem állhat meg. Nem hasonlíthatom egyiket a másikhoz, hiszen mindenki más, és mindenki valamilyen módon kapcsolódik a másikhoz.
Lényegében az egyiktől megtanultam, hogy viseljem, amit rám mér az élet, hogy éljek túl tulajdonképpen. A másiktól pedig, hogy ki kell élveznem minden boldog és nyugodt pillanatot az életben, ami jut. Hogy igenis megérdemlem a szabadságot, mert még rengeteg minden vár rám, amit ki kell élveznem. Amit ki akarok élvezni, és nem tehetem meg, hogy egy halhatatlan eszme valótlan gyásza beárnyékolja, így más célokat keresve, más álmokba vetett hittel, de töretlenül, ha kell küzdve és tűrve, ha nem, hát minden percet kiélvezve, nem csak túlélnem, hanem élnem kell tovább.

Védelemként bezárva

Hirtelen felindulásból született bejegyzés, mégis úgy döntöttem, hogy átmentem, mert ezek a gondolatok, és a folyamat, ami ezekhez vezetett túl jelentős részem, hogy csak úgy veszni hagyjam. Tudom, elég hosszú, hogy átgondoltnak tűnjön, de ha időnként, valahogy megsokszorozódik a percenkénti szószámom, és csak írom, írom, amit nem mondhatok.
"Nem hiszem el, hogy a saját városomban nem mehetek el valahova anélkül, hogy következményei lennének. Pedig így van, ezért már ott tartok, hogy meg sem próbálom. mit sem tetem volna ma szívesebben. Nem bulizni mentem volna! Még csak nem is barátokkal lógtam volna el. De hát nekem luxuscikk, hogy valaha valamit úgy rendezhessek magamban, ahogy annak rendje, módja és lehetőségei megkívánnák. Mert lehetőségekből nem vagyok híján. Nem először adódott hasonló lehetőségem, de nem mertem vállalni a következményeket. Újra ezer éves dolgokat dörgölnének az orrom alá, amire nem vagyok kíváncsi. Így a békesség érdekében kellett lemondanom olyasvalamiről, a,mi nagyon fontos lett volna nekem. Talán változott volna valami... De már nem tudhatom meg, mi lett volna. Marad a tűrés, és a lemondás. És a várakozás, hogyha végre kiszabadulok innét, talán lesz lehetőségem rá, hogy egyszer méltó módon tehessem meg, amit évekkel ezelőtt kellett volna. Talán egy év múlva... Nem is tudják, mit akartam. Fogalmuk sincs, de jobb is így. Pedig ma, olyan váratlanul, és olyan erővel ragadott meg a hír... Ott volt az orrom előtt a lehetőség, mindössze egy óra várakozásra és pár méterre! Magamra vagyok dühös, hogy nem tettem meg. Hiszen akár hazudhattam volna, kidumálhattam volna magam, hogy közbejött valami az iskolában - megtehettem volna, hiszen nem először hivatkoztam volna arra. Ha csak egy nappal korábban tudtam volna róla! Ha pár másodperccel később vált  a lámpa, és sodor magával a tömeg, talán biztos lennék benne, hogy elnéztem a dátumot, ami amúgy esélytelen, mert a másik alternatíva nem keddre esik. Felesleges lenne ezen rágódnom, mégis ezt az órát erre szánom: emlékezésre. Egy óra egy egész évből, mikor annyival többet sokkal értelmetlenebb dolgokra pazarlok. Ilyen ez a blog is, mégis folytatom, mert ha nem írnám le, előbb-utóbb beleőrülnék. Még írni is miatta kezdtem el. Olyan utakat találtam meg, amik létezéséről semmit sem sejtettem. Kezdetben nem gondoltam volna, hogy később letérek majd róla, de be kellett látnom, hogy bizonyos áldozatokat meg kell hozni, ha valamire vinni akarom. Mindeközben pedig egy egész más képet alakítottam ki magamról, amiből senki nem jönne rá, mit is tartok értékesnek. mi tölti ki a gondolataim minden percben, milyen cél lebeg előttem, mikor már feladnék valamit. És én nem az az ember vagyok, aki nem valósítja meg a céljait. Meg fogom teremteni az alapjait, és el fogok jutni oda, ahova mindig is akartam. És úgy fogok érkezni, ahogy mindig is akartam. Tudom, hogy addig nem lehet nyugalmam. És addig minden évben ez az időszak, és a nap, mely egyben volt életem legszebb és legrosszabb napja, az övé lesz. Mert miatta váltam azzá, aki lettem, akire büszke vagyok. És amiért talán egy nap lesz majd lehetőségem hálát mondani úgy, ahogy mindig is akartam. Egyetlen néma perc. Csak ennyi, amire szükségem lenne. "

18

Mindig tudtam, hogy a tizennyolcadiknak kell a legjobbnak lennie. Egész eddig nem jelentett semmit számomra ez a nap, hiszen az életem csak most kezdődik. Minden most kezdődik, ami szabadság, függetlenség, boldogság, élet.
Régóta vártam erre a napra, és mindig tudtam, hogy ennek kell a legjobbnak lennie. Annyi mindent megfogadtam régen, hogy mostanra elérem, és ennek nagy része sikerült is: bizonyítottam magamnak és környezetemnek, hogy igenis, értékes ember vagyok, és olyan dolgokat sikerült elérnem,  amiről korábban csak álmodni  merhettem, vagy még az se. Azt hiszem, ha van boldog születésnap, akkor a mostani - eddig legalábbis - az. A legjobb, ami eddig volt. Végre nem azzal az érzéssel keltem fel, hogy jaj, ma bájologni kell, mert volt, hogy én is elfelejtettem, milyen nap is van. Mert ez a nap a számomra egy valódi korszakváltás minden értelemben. Vég, és kezdet egyszerre. Sokkal másabb és nagyobb jelentőséggel bír, mint az eddigiek.  
Sokáig nem értettem, miért lenne boldog egy születésnap, csak kellemetlen, idegesítő bájolgásnak tartottam, amíg nem lett részem a mai napban. Boldog voltam, mert nem ajándékokkal kompenzálták mások az egész éves figyelmen kívül hagyást, mégis nagyobb ajándékot kaptam tőlük, mint bárkitől eddig. Figyelmet, törődést, kedvességet, őszinte mosolyt. Azokat a dolgokat, amikben sokáig nem volt részem, és rengeteget jelent nekem, hogy nem csak ezen a napon - bár ma különösen -, de mostanra nekem is jut belőle. Szárnyalni tudnék, úgy érzem, menten elrepülök, alig tudom levakarni a vigyorom, és, ha ennek köze van a boldogsághoz, akkor én most azt hiszem, az vagyok. Ez az első igazán boldog születésnapom.

Az a szerenádos hét... :)

"Azt hiszem, mindenki életében van egy tanár, aki nem csak az óra anyagára tanítja meg diákját, hanem az iskolán kívüli élet alapjaira is. Azokra a tulajdonságokra, amik révén érvényesülhetünk, amiken keresztül megmutathatjuk mindenkinek, kivel is van dolga a világnak. Ebből ugyan - szerencsémre - egy kicsit minden tanárom kivette a részét, de mégis muszáj egy valakit kiemelnem, akitől sokat tanultam, főleg az utóbbi időben. Egy fél éve már, hogy nem tanít, ezért ma a városi kórházban adtunk neki szerenádot - a betegek, meg a rehabosok nagy örömére az udvaron, bár abból inkább közösségi könnyezés lett, én végig próbáltam nem nagyon elbőgni magam, de jöttek a könnyeim. Egyrészt, mert örültem, hogy fél év után újra látom - korábban is felmerült, de csak gondolati szinten, de, mikor este közölte egyik osztálytársam, hogy megvalósítható a szerenád, rögtön elkezdtem összeszedni mindenkit, mert... mert nem mindenkinek adatik meg a búcsú lehetősége. Másrészt pedig sírtam, mert ilyen körülmények közt kellett újra látnom. Korábban, mikor kikerült a intenzívről - még az RTL híradó is bemondta, mivel a mi tanárunk volt a legkitartóbb HINI páciens - az osztállyal megbeszéltük, h mindenki ír neki egy-egy fényképes (tablóképes, ami baromi jól sikerült) képeslap nagyságú lapot, ezt összefűzzük, és beküldetjük valahogy." 

Arra a kis lapra írtam le, mi mindent köszönhettem neki, és talán először nem pazaroltam feleslegesen a szavakat. Nem az volt a lényeg, hogy minél többet írjak, hanem, hogy minél többet mondjak, és ehhez sokszor kevés szó is elég. Maga a lehetőség pedig, hogy azért volt lehetőségünk elbúcsúzi tőle, és megköszönni a több éves munkáját, azért könnyebbé teszi a búcsút.  Mostanában jöttem csak rá igazán, hogy mennyire igaz a következő: "Nem azt kell siratni, ami volt és elmúlt, hanem azt, ami lehetett volna, de nem történt meg." Hiszen az utóbbi esetben a hiány az, ami fájdalmat okoz. A szép emlékekben viszont örömünk telik, ha visszagondolunk rá. Szerencsére nekem sok ilyenem van az utóbbi pár évről. 

Azt is tudom, mennyire fontos maga a búcsú lehetősége, hogy legalább akkor elmondjuk a másiknak, talán a tudtán kívül mennyi mindent tett értem. Tudom, mert egyszer, korábban nem volt lehetőségem közölni ezt valakivel, aki szintén sokat jelentett nekem. 

"Ettől a tanáromtól az iskola falain kívül is rengeteget tanultam, éppen az ő példáján. Igaz, hogy az elmúlt bő három és fél évben mindig kemény kézzel bánt velünk, ha az anyagról volt szó, és a fejünkbe verte, amit kellett, és számon is kérte rendesen. Emellett viszont olyan dolgokra is megtanított, mint, hogy hogy keljek fel a padlóról, ha oda kerülök, de arra is próbált, hogy hogy előzzem ezt meg. Megtanította, mi az a kitartás, mit nevezünk akaraterőnek, tudta, mire vagyok képes, és mit kell bizonyítanom. Nem neki, hanem magamnak kellett, és elég motiváció volt pár elismerő szava, hogy újra és újra belevágjak. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen, aki biztatott, hogy ne hagyjam abba az írást. Ő volt az első, akinek megmutattam néhány firkálmányom, építő kritikájának köszönhetően pedig sokat tudtam fejlődni, és az első, akinek javaslatára a netes nagyközönség elé tártam azokat véleményezésre - ha már egyszer feltöltöm, hát olyan helyre, ahol még szem előtt is van. 
Sosem fogom elfelejteni a dupla órák közti szüneteket, mikor csak a rendesebb társaság maradt bent a teremben - a hangulat egészen más volt, mint órákon. És, azok az órák előtti várakozások a büfé előtt... Szerintem a büfé eladásának jó része éppen az osztályainál kötött ki, mit ne mondjak: jó helyen volt az a terem :) Éppen ma láttam, hogy átalakítják a termét, ami a büfével szemben van. most valami trófeatermet akarnak csinálni belőle, és az egy-két évvel később végzőknek valószínű nem a tanárunk fog eszükbe jutni, ha arra mennek, és épp az ajtó felé néznek. 
Mivel ötig volt látogatás, bőven elértük a fél hatos buszt, amivel ofőnkhöz mentünk ki, aki nagyon bekészült ránk. Tíz pizzát rendelt a sarokról, annyi perc alatt el is fogyott az egész. A 3 féle chipsnek, meg 2 féle édességnek se volt túl nagy jövője, páran beálltak a konyhába melegszendvicset csinálni, ami a bor meg pezsgő mellett legalább átmelegített minket, teraszon fagyoskodókat. Na, de a hangulat jó volt :D "

Éppen ma hallottam, hogy kiengedték, és nagyon örültem neki, ezért is került fel még ma ez a bejegyzés - ajaj, most jövök rá, mennyi ökörséggel írtam tele a régebbi blogom, hogy selejtezni kell, és kezdenek elfogyni az értelmes megnyilvánulások XD - na jó, azért pár akad még :) 

Válságban

Itt is van időrendben az első valamire való bejegyzésem, amit eredetileg egypercesnek és egyben magyarázatnak szántam türelmetlen kritikusaimnak.

"Sosem hittem, hogy egyszer megtörténhet velem. Mikor írtam róla, annyi helyen, annyi formában, abban a biztos hitben tettem, hogy én sosem kerülök oda. Hogy sosem fogok álarcot magam elé vonni, másvalakit vádolni – még, ha jogosan teszem is - a saját gondjaimért, s ezeket kérni számon. Hogy a változás, melyet önzetlenül, azért kezdtem meg, hogy másoknak jót tegyek, más eredményre vezehhet, mint reményeimben vártam, s most mégis belőlem vált a legrosszabb. 

Hamis és valódi érzelmek harca, ami most dúl bennem. Hamis, mert látják rajtam, belül mégis teljesen mást gondolok. Mikor azt hiszik, elborul az agyam a düh vörös ködétől, teljesen tiszta fejjel gondolkozok, a másik következő lépésén töröm a fejem, miközben a kitörés eszközét használom fel, hogy elérjem a célom. Sosem látott senki igazán dühöngeni. 

Sírni látnak, mégis belül bizakodok, hogy képes vagyok jobbra, vagy pont örömömben teszem ezt. Sosem látott senki igazán zokogni. 

Mosolyogni, nevetni látnak gondtalanul, nem is gondolva rá, mennyi gondot takar a felhőtlen mosoly. Csak egyvalaki látott igazán, önfeledten nevetni. Sajnálom, hogy el fog jönni a nap, mikor már nem lesz a mindennapjaim része, de mindkettőnknek a magunk útját kell végigjárni. Különösen az utóbbi két év alatt lopta magát a szívembe úgy, hogy észre se vettem, mire pedig rájöttem, már nyakig benne voltam. 

S a vágy, amit elfojtok egyre mélyebben emészt. Gondolataimba, mindennapjaimba fúrta be magát a legkülönbözőbb formákban, alkotásra késztetett, aminek eredménye annyi más és más karakter és történet után mindig ugyanaz lett. Befejezni egy történetem tudtam, arra is hónapokat kellett várni. Ennek oka pedig önzőségem, ami nem hagyja, hogy egy újabb és újabb darabot tépjek ki magamból és mutassam meg a világnak, pedig talán ezt szeretném a legjobban mind közül. Ezért folytatok kétségbeesett küzdelmet  nap mint nap, hogy nyílt és egyszerű vágyaim, álmaim más környezetbe ültetve, díszesen felöltöztetve mutassam aztán meg. Zsákutcában toporgok, melyből a kiutat nem találom. Időnként ugyan látom, de még túl messze van, hogy kitörhessek magam által alkotott ördögi körömből, és újra szabadon repülhessek legalább gondolatban messze, más világokba, ahol a valóság talán kevésbé kegyetlen. 

Hogy mi értelme van így az életemnek? Semmi. Minden teljesen üres. Csak a folyamatot leíró sémákat látom mindenhol, amik alapján pontosan meg lehet mondani, mi fog történni a következő pillanatban. 

Ha valamit nem értek, rögtön a sémát kezdem keresni rá, amibe illik, de ami a legszörnyűbb, hogy meg is találom. Zsong a fejem a számoktól, képletektől, adathalmazoktól, amik elvontnak tűnnek, mégis annyira részei a világnak, hogy mindenhol ott vannak. Engem pedig elzárnak attól a világtól, ahova vágyok, ahol úgy hittem, magamra találtam. Magam zártam el tőle, ebből következően ki is kell találnom belőle, de ez nem megy olyan könnyen, ahogy reméltem. 

Más remélni és várni. Most mégis itt vagyok, és csak remélhetem, hogy egy nap folytatni tudom, amibe belekezdtem. "

Most már tudom, hogy ezen át kell esni, hogy a válságból kilábalva folytatni tudjam jobban, mint valaha. Régebben félbehagytam egy történetet, és mostanában kezdtem folytatni. Meglepett, hogy hogy is gondolkodtam akkor, és talán a stílusa is megváltozott... De ez majd az olvasói véleményekből derül ki, ha végre feltöltésre alkalmasnak ítélem az új részeket...