Csoda a világ végén

Talán valóban a sors hozott erre a vidékre éppen most éppen ezzel a társasággal. Dolgozni jöttünk, és tulajdonképpen azt is csináljuk... home office-al ellentétben normál munkaidőben, akkor viszont brutális teljesítménnyel, reggelről ne beszéljünk, mert az mindenkinek nehéz, hiszen egy óránk sincs magunkhoz térni, mert minden percet kihasználunk az alvásból (és a szálláson levő jó matracokon töltött időből), viszont munkaidő után szánunk időt, energiát életre, szórakozásra, társaságra, önfeledt nevetésekre (még akkor is, ha a munkát nem mindig tudjuk letenni: simán képesek vagyunk főzés, satöbbi közben kitalálni a rendszert és egyeztetni az ügyfél igényeit azzal, mink van, és mit kell még átvenni velük), aminek vége persze mindig éjfél környékén lesz... mégis a stresszes munkával együtt, azzal együtt, hogy néha már húsz perccel a kezdést követően nikotinért sír minden alkatrészem, miközben üvöltenék, miért szar éppen valami a rendszerben... velük mégis valahogy átvészeljük ezt és kibírjuk a végéig, mert tudjuk, hogy meg tudjuk oldani. 
Ahhoz képest, amit eddig ismertem, szinte a világ végéig jöttünk, távol az otthonunktól, távol a hazánktól, és közben olyan kapcsolatok születtek és erősödtek, vagy éppen változtak meg, amire a legkevésbé számítottam volna. A srácok, akikkel érkeztem, mintha a testvéreim, vagy éppen a fiaim lennének, a főnök mintha mindannyiunk apja egy kicsit, aki mégis benne van minden hülyeségben, sőt gyakran több kreténség árad belőle, mint amit együtt fel tudunk dolgozni, az ember, akihez évekig szólni se mertem, és akivel ha visszamegyünk, jó eséllyel ugyanúgy óvatos maradok, de most még itt vagyunk: családként, csapatként, valakikként, akik egymásra számíthatnak, és akik alkotnak valamit, amit nem tudok megnevezni... de ennek a valaminek én is része vagyok, mert ha szar a meló, azt együtt csináljuk végig, ha a srácok ügyesek, sosem mulasztom el dicsérni őket, és ha én oldok meg valamit... sokszorosan kapom vissza tőlük az erre fordított erőfeszítéseket. 
Idejét sem tudom, mikor volt utoljára ennyire jó estém: ahol a társaság nem arról szól, kinek mennyire jól megy, nem akarjuk kényszeresen überelni a másikat, hiába csúszik bele némi munka még italozás közben is, nem érezzük kényszernek, egyszerűen csak együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, nevetünk, segítünk egymásnak, és együtt nagyon is jó dolgokra vagyunk képesek, mert ki tudjuk egészíteni egymást... tulajdonképpen mikor is mosolyogtam vagy nevettem őszintén az elmúlt pár évben, ha nem róluk volt szó, vagy nem velük voltam? Talán csak, ha otthon voltam, vagy anyámmal beszéltem... és néhány ritka alkalommal, amikor apám apámnak éreztem. 
Ez itt az én életem, és mára elmondhatom, hogy ha az én választásom volt, akkor jól döntöttem. Ha más hatalom sodort ide, akkor annak mindig hálás leszek. 
Mindig is egyedül néztem szembe a világgal. Most is ugyanezt teszem, mégsem vagyok magamra hagyva. Ez az én otthonom, ahova boldogan térek haza, ahol vár valami, amiről soha remélni sem mertem, hogy lesz... egy boldog, kiegyensúlyozott, magabiztos nőként érkeztem ide éppen én, a félszeg, önbizalomhiányos, nincstelen, névtelen, lehetőségek és jövő nélküli senki, aki a jég hátán is túlélt valahogy, amíg szembe nem jött az élet. 
Mások szemében ma sincs semmim, de ha csak egy napra cserélnének velem, ha csak egy órára tudnának az én szememmel látni, ha csak egy percre képesek lennének érezni mindazt a töménytelen, szinte feldolgozhatatlan boldogságot, ami elönt, mikor végignézek az életemen, és látom, honnét hova jutottam, mi minden kellett, hogy ma az legyek, aki, talán megértenék, hogy ez a "semmi" valójában egy olyan "minden", aminek értékét sosem ismerték. 
Korábban megismertem már sok formáját a boldogságnak, de ezúttal is egy olyan oldalával találkoztam, amiről azt sem tudtam, hogy létezik... és, hogy mindezt ezen az áldott földön ismerhettem meg, talán csak még értékesebbé teszi mindezt. 

Ember tervez...(ne)

Megszokhattam volna már, hogy a terveim szinte soha nem úgy alakulnak, ahogy én azt kigondoltam, mégis szinte félelmetes, mennyire úgy alakulnak, ahogy érzem, hogy történni fognak.
Évek óta bennem volt valami, ami azt sugallta, hogy előbb fogom látni a szülőfölded, mint azt, ahol az lettél, akit ismertek (vagy ismerni véltek).
Nem terveztem, eszembe sem jutott, hogy belátható időn belül eljuthatok oda... "majd egyszer"-ként szerepelt a terveim közt, de semmi több.
Mikor felmerültek ottani kapcsolatok a munkában, csak legyintettem, mondván: mi közöm ehhez? Hiszen nem is volt, három mondatot se váltottam az ottani csapattal, és amúgy is ki a fene vagyok én hogy azt mondják, visznek felmérni, amit kell? Teljesen más feladataim voltak egy másik projektben, másik csapattal, másik országban, és igen, kellett, hogy helyileg is ott legyünk többször, mert ez szükséges, hogy megfelelően végezzük a munkánk, de mégis: egy másik országról beszélünk, egy másik égtájról, egy másik csapatról, amiben nyakig voltam, most is nyakig vagyok, és csak reméltem, hogy "majd egyszer".
Mégis visznek, ráadásul derült égből nagyon gyorsan, amint a határokon közlekedni lehet... Igaz, nem oda, ahova terveztem, nem úgy, ahogy terveztem, mégis legalább arra a földre léphetek, és talán láthatok valamit abból, amit te láttál.
Reményekkel telve megyünk oda egy csapattal, dolgozni megyünk... egy olyan életből, amit mindig is akartam magamnak, mielőtt egyáltalán elindulok ezen az úton.
A terveim borultak, közben viszont újak születnek: mások tervei, amik végül mégis oda sodornak, ahol lennem kell... ahol lenni akarok.

15

Furcsa fordulatokat hozhat az élet, hiszen mára egészen mást terveztem: minden adott volt, hogy valósággá tegyem, amiről sokáig csak álmodhattam, mindent elterveztem egészen a legapróbb részletekig, lefoglaltam mindent, ami szükséges volt, megoldottam, hogy az egyetem kárára se menjen ez a néhány nap, és most újra arra kényszerített az élet, hogy le kelljen mondanom róla.

Kifacsart, felnagyított görbe tükre ez azoknak a napoknak, hiszen akkor az emberek voltak ott és te nem lehettél: ma az emberek nem lehetnek ott. Minden ország, minden város, minden család bezárkózik, amennyire tud abban bízva, hogy sikerül átvészelniük ezeket az időket, amikben a rettegett vírusnál csak egy dolog fertőz jobban: a pánik, ami mostanra globális méretet öltött.

Az egyszer és majd helyett most a jelen prioritás, mert itt, most tudok tenni azért, hogy holnap jobb legyen. Minden nap abban a reményben veszem fel a munkám, hogy a rendszer, amit fejlesztek, javít egy másikon, ami létfontosságú, hogy idejében eljusson az emberekhez a csoda, amire még várunk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem félek, de már tudok valamit, amit akkor nem: hogy nem ennek ellenére, hanem ezzel együtt kell tovább mennem, hogy ebből is képes vagyok erőt meríteni, hogy még jobban, még pontosabban tegyem a dolgomat valamiért, ami mostanra fontos lett.

Már nem csak az álmaimért küzdök: magamért, a munkatársaim elismeréséért, a csapatért, ami a családommá vált, azért, hogy az otthoniak büszkék lehessenek rám... nem hittem, hogy ez utóbbi egyszer lényeges lesz, mégis... értük most egy másik álmom teszem le önként, valamit, ami nélkül leéltem húsz évet, valamit, aminél fontosabb, hogy nekik legyen, valamit, amit sosem tapasztaltam, és amiről álmodni sem jutott eszembe, és amire mégis azóta vágyok, hogy tudom, létezik. Talán éppen azért vagyok képes ennyire könnyen hátrébb sorolni, mert tudom, ha akarom, bármikor elérhetem, hiszen csak egy karnyújtásnyira van, nem egy álom, nem egy eszme, és tudom róla, hogy valóság lesz.

Ma a félelem általános jelenség: mindenki félti magát és a körülötte levőket, mindenki rettegve húzódik vissza az otthonába, és várja a csodát. Talán máskor ez visszatetsző lenne, ma mégis ez a legtöbb, amit ezért a csodáért tehetünk. Nem tudom, mikor jön el, vagy eljön-e egyáltalán, de azt igen, hogy ha velem együtt a többi nyolcmilliárd ember is megteszi ezért, amit tud, akkor valahogy túlleszünk ezen is, és egy nap talán arra a helyre érkezhetek majd, amit ismertél ahelyett, hogy csak az árnyékát láthatnám. Addig pedig tovább teszem azt amihez a legjobban értek: minden nap újra felveszem a munkát, és csinálom legjobb tudásom szerint értük, magamért, a feladatért, a jelenért.

Új üstökös ragyog ma az égen, ami fényesebb lesz minden másnál, valami, ami mindenkinek mást jelent: sokan reménnyel néznek majd fel rá, mások baljós előjelként látják, nekem pedig ugyanaz jut eszembe, mint sok éve a sötétben száguldó buszon, aminek ablakából egyetlen csillagot láttam csak a felhők között.