kemény leckék

Volt idő, mikor nekem lett volna szükségem arra, hogy valaki mellettem álljon, de nem volt. Bennem viszont túl erős volt az élni akarás, és a kitörés vágya, hogy ne adjam fel. A magam sajátos módján tanultam meg elviselni az élet nehézségeit, és a pofájába röhögni minden szarnak, ami történhet velem. Én csak ezt ismerem: felállni, küzdeni, menni előre, és vissza se nézni, azt pedig nem értem,  mit jelent feladni valamit. Igen, néha táncoltam a határán, de mindig visszatáncoltam - magamért.
Éppen én, aki magát szar embernek tartja, és alig tud olyan tulajdonságot, amit szeret magában - még én is képes voltam erre. Logikusan feltételeztem hát: miért ne lenne képes erre bárki más?
A vágyat azonban, hogy valaki legyen mellettem a bajban, írásban vezettem le. Annyit írtam róla, hogy közben akaratlanul is megtanultam én állni a másik mellett, én támogatni, ha baj van, túllépve a saját gondjaimon, és ez megrémiszt. Rémiszt, hogy vannak, akik feltárják nekem a lelküket, az életük egy részét adva a kezembe, és félelmetes, mikor látom, hogy a szavaimmal mit válthatok ki. Formálhatok, teremthetek, de pusztíthatok is, ha valami félresíklik. A felelősség az, ami megrémiszt, amit akaratlanul érzek a másik felé, aki hozzám fordul segítségért.
De ami leginkább megrémiszt az egészben, hogy időnként én sem tudok segíteni. Borzalmas a barátaim vergődni látni abban a tudatban, hogy semmit sem tehetek értük érdemben. És a legrosszabb, hogy nem tudom, mivel tartsam bennük a lelket, hogy ne adják fel: ne hátráljanak meg, ha hibáznak, ne kezdjenek önmarcangolásba emiatt, hanem tanuljanak belőle, álljanak fel, és menjenek tovább.
A megvalósítást ismerem - de hogy hogyan, arra csak rávezetni tudom a másikat, ez pedig nem ritkán nagyon nehéz...

Itt is, ott is otthon

"Lenn az Alföld tengersík vidékin,
Ott vagyok honn, ott az én világom..."

Mégis, mikor a Dunát átlépve hosszú idő óta először újra hegyeket láttam, rájöttem, mennyire hiányoztak az erdősávokkal tarkított domboldalak, a völgyekben megbúvó kis falvak, a hegyoldalakból reggel felszálló köd, vagy a dombtetőről velem farkasszemet néző tökéletes zivatarok... Még a fény is egész más ott. A múltam mégsem ide köt, hiszen nem ide születtem. Hiányzik a hegyoldal, ahonnan a Balatonig elláttam, hiányzik a tó melletti kis falu, a keskeny erdősáv, ami a kerteket és a tavat elválasztotta egymástól, a ritka madarak, állatok, amiket a városi ember talán sosem láthatna.
Hiányzik a természetnek az az oldala, ami az Alföldön nincs, de a várost szívesebben kerülném el. Hiszen a természet az álmaim birodalma, a város pedig csak egy börtön. Hiába újították fel, építették át egy részét: az utcákon végiggördülve egyetlen sarokra, fára, vagy térre sem tudtam úgy nézni, hogy kellemes emlék jutott volna az eszembe. Ez itt a különbség: hiszen visszatérve az Alföldre, ennek a városnak minden szegletéről csak boldog percek jutnak eszembe.