"Emlékezni annyi, mint a múlt egy darabját felidézni a jelenben és megőrizni a jövőnek."

Ezt a zenét hallgatva nem tudok nem írni. Nem tudok nem rólad, vagy neked írni. Hiszen ez a zene kísérte végig azokat az éjszakákat, mikor börtönöm falai között titokban gépeltem órákig azt a rólad szóló könyvet, ami rengeteg másik között egyedüliként kiemelkedve az olvasók szívéhez íródott, megtöltve a száraz adatokat azzal a mélyebb tartalommal, amiről sokáig azt hittem, a feledés homályába merült.

Ezekben a napokban új életre kelnek a rólad szóló visszaemlékezések, mégis más az alaphangja ezeknek, mint évekkel ezelőtt. Nagy szavakat használnak, de nagyságod nem ezekben rejlik. Semmi nem múlik azon, milyen minősítésben emlegetnek. Az egyetlen, ami számít az, amit véghez vittél bennünk azokban az években, mikor apánk helyett tanítottál a jóra, és anyánk helyett öntöttél lelket belénk. Reményt vittél a reménytelenségbe, és emberséget az embertelenségbe. Ennél nagyobb csodát pedig keresve sem találhatnánk.

"Nem elég pusztán emlékezni, vagy hálával gondolni vissza mindenre, ami a múlt része volt, hanem méltón is kell őrizni azt a jövőnek. De nem számok, adatok és üres szavak formájában. Mert, ha az érzés helyén, amit egykor kiváltott belőled egy arc, egy tekintet, egy ember, csak ennyi marad, már nem beszélhetünk valódi emlékről. Pusztán információk halmazáról, amik valamikor valakinek jelentettek valamit."

Azt mondják, nem veszíthetsz el valamit, ami sosem volt a tiéd. Azt nem mondják, hogy ez tud fájni a legjobban.

Mi még itt vagyunk. Talán a mi generációnk az utolsó, amelyre hatni tudott személyed ereje. Mi még tudjuk, milyen voltál, és hogy változtattad meg alapjaiban az életünket. Talán mi vagyunk az utolsók, akik őrzik az emlékeket. Nekünk a száraz adatok és szavak láttán is időről időre felötlik az arc, az ember, aki így, vagy úgy, de hatott ránk. Mostanra talán mosolyogva gondolunk vissza rád, vagy meghatottan azokra az időkre, mikor az életünk elkezdődött. Mi lesz, ha mi eltűnünk? Ki mondja majd el, hogy többet érdemelsz annál, hogy a történelem szürke oldalai között végezd?

Ki mondja majd el, hány embert ösztönöztél változtatásra, mikor azt mondtad, ne féljünk? Egy vagyok azok közül, akit alapjaiban formáltál át, és aki részese lehetett annak a csodának, amit az emberek szívében vittél végbe. Az én hangom semmi a tömegben, és talán mindannyiunké sem elég hangos, hogy elmondjuk ezt. Talán elmondani sem lehet, hiszen aki nem élte ezt át, annak pusztán üres szavak halmaza lenne, amik valamikor valakinek jelentettek valamit...

Azt mondtad: "Az, aki elment, megmarad azokban, akik őrzik az emlékét. Az eljövendőkben megmarad azok lelke, akik már elmentek. Az ember megmarad önmagában, és benned. Az ember örök. " Mégis idővel egy leszel majd a sok közül, mikor mi már nem leszünk, hogy emlékezzünk rád.

9...

Kilenc év telt el szinte észrevétlenül. Visszanézve egy szemvillanásnak tűnik az egész: tegnap még Londonban voltam, ma pedig már rá sem ismernék akkori önmagamra. Darabokban voltam akkor: nem voltam több, mint egy kupac homok, amit az első fuvallat elfújhatott. Talán ma sem vagyok több egy kártyavárnál. Mégis ez az első év, amikor kijelenthetem: talpra álltam. Észrevétlenül sikerült összeszednem magam, és megteremteni egy olyan életet, amire mindig is vágytam.
Az első tizennyolc évem pedig eszköz lehet a kezemben, amit ha jól használok, talán másoknak is segíthetek vele. Még én se tanultam meg rendesen a leckét, mégis azon kapom magam, hogy tanítom: azt mondtad, ne féljek, így tettem, és nyertem. Ma pedig én mondom a szárnyaim alá került kis fiókáknak, hogy ne féljenek, elmesélve az én történetem. Észre sem vettem volna, hogy ezt teszem, ha nem világít rá a lakótársam. Sokat beszélgettünk vele, és még akkor sem fogtam fel, miről próbálom a legeleje óta meggyőzni, mikor ő maga mondta ki. Csak mikor visszaolvastam a korábban ide írt sorokat állt össze a kép, és jöttem rá újra: igazad volt.
Végre látom a céljaim abban, amit tanulok, és olyan barátaim lettek, akiket tudom, hogy meg kell őriznem. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hiszen álmaim férfija, akiről korábban nem reméltem, hogy egyáltalán létezhet hasonló ezen a világon, megtalált, és engem választott. Végre kiélhetem a  kreativitásom a hobbijaimban, és elismerésre talál, amivel foglalkozok. Újra írni kezdtem, ám ezúttal a saját történetem.
Megírni, hogy mi fog történni, talán nem lehet. Mégis korábbi álmaim, vágyaim, melyek papíron léteztek sokáig, valósággá látszanak válni: olyan lehetőségek jönnek, amikről évekkel ezelőtt írtam, és amik ideje talán tényleg most jött el. Valóra vált álmokban lépkedek, amiket még mindig álomnak hiszek. Várom az ébredést, ami egyre csak késik: álmodok még? Vagy tényleg ébren vagyok?
Nagyot kellett változnom, hogy elkezdhessem felépíteni a mostani életem: mentalitásban, kisugárzásban, kiállásban, stílusban, lelkem legmélyétől a külsőségek részleteiig, ebben pedig te voltál a segítségemre. Te tanítottál meg félelmek nélkül élni. Úgy éltem, hogy nem volt veszteni valóm. Mire pedig észbe kaptam, mindenem meglett, amiről nagyon régen még álmodni sem mertem. Mára pedig van veszteni valóm. Félek, hogy elcseszem, de benned bízva próbálom életben tartani a kapcsolataim, amik mögött az egyre hosszabb idő talán bizonyítja majd, hogy ha el is cseszek valamit, ők akkor is mellettem lesznek. Szeretném, ha így lenne.
Ha most körbenézek, emlékeket látok: múltat és jövőt egyszerre. Most először érzem, hogy igazán tartozok valahova - otthonra találtam: emberekre, akik szeretnek, és akiket viszont szerethetek. Kell-e ennél több?
Tévedtem, mikor egy nélküled létező világban akartam boldogulni. Hiszen ennek a világnak része vagy: tovább élsz bennem, és mindenkiben, akinek megváltoztattad az életét. Már látom, hogy nem hagytál egyedül. És neked köszönhetem, hogy ezt értékelni tudom.