Furcsa fordulatokat hozhat az élet, hiszen mára egészen mást terveztem: minden adott volt, hogy valósággá tegyem, amiről sokáig csak álmodhattam, mindent elterveztem egészen a legapróbb részletekig, lefoglaltam mindent, ami szükséges volt, megoldottam, hogy az egyetem kárára se menjen ez a néhány nap, és most újra arra kényszerített az élet, hogy le kelljen mondanom róla.
Kifacsart, felnagyított görbe tükre ez azoknak a napoknak, hiszen akkor az emberek voltak ott és te nem lehettél: ma az emberek nem lehetnek ott. Minden ország, minden város, minden család bezárkózik, amennyire tud abban bízva, hogy sikerül átvészelniük ezeket az időket, amikben a rettegett vírusnál csak egy dolog fertőz jobban: a pánik, ami mostanra globális méretet öltött.
Az egyszer és majd helyett most a jelen prioritás, mert itt, most tudok tenni azért, hogy holnap jobb legyen. Minden nap abban a reményben veszem fel a munkám, hogy a rendszer, amit fejlesztek, javít egy másikon, ami létfontosságú, hogy idejében eljusson az emberekhez a csoda, amire még várunk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem félek, de már tudok valamit, amit akkor nem: hogy nem ennek ellenére, hanem ezzel együtt kell tovább mennem, hogy ebből is képes vagyok erőt meríteni, hogy még jobban, még pontosabban tegyem a dolgomat valamiért, ami mostanra fontos lett.
Már nem csak az álmaimért küzdök: magamért, a munkatársaim elismeréséért, a csapatért, ami a családommá vált, azért, hogy az otthoniak büszkék lehessenek rám... nem hittem, hogy ez utóbbi egyszer lényeges lesz, mégis... értük most egy másik álmom teszem le önként, valamit, ami nélkül leéltem húsz évet, valamit, aminél fontosabb, hogy nekik legyen, valamit, amit sosem tapasztaltam, és amiről álmodni sem jutott eszembe, és amire mégis azóta vágyok, hogy tudom, létezik. Talán éppen azért vagyok képes ennyire könnyen hátrébb sorolni, mert tudom, ha akarom, bármikor elérhetem, hiszen csak egy karnyújtásnyira van, nem egy álom, nem egy eszme, és tudom róla, hogy valóság lesz.
Ma a félelem általános jelenség: mindenki félti magát és a körülötte levőket, mindenki rettegve húzódik vissza az otthonába, és várja a csodát. Talán máskor ez visszatetsző lenne, ma mégis ez a legtöbb, amit ezért a csodáért tehetünk. Nem tudom, mikor jön el, vagy eljön-e egyáltalán, de azt igen, hogy ha velem együtt a többi nyolcmilliárd ember is megteszi ezért, amit tud, akkor valahogy túlleszünk ezen is, és egy nap talán arra a helyre érkezhetek majd, amit ismertél ahelyett, hogy csak az árnyékát láthatnám. Addig pedig tovább teszem azt amihez a legjobban értek: minden nap újra felveszem a munkát, és csinálom legjobb tudásom szerint értük, magamért, a feladatért, a jelenért.
Új üstökös ragyog ma az égen, ami fényesebb lesz minden másnál, valami, ami mindenkinek mást jelent: sokan reménnyel néznek majd fel rá, mások baljós előjelként látják, nekem pedig ugyanaz jut eszembe, mint sok éve a sötétben száguldó buszon, aminek ablakából egyetlen csillagot láttam csak a felhők között.
