(Rém)álomvilág orbanisztánban

Bekapcsolom a tévét, és egy furcsa, rémálomszerűen kifacsart világot látok.

Látok egy országot, amiben minden és mindenki kiválóan teljesít, ahol az emberek élete tökéletes, senkinek nincsenek anyagi problémáik, a család szent és sérthetetlen, a vezér minden szavát pedig áhítattal lesi a nép.

Látok egy népet, aminek tökéletességét veszedelmes terroristák fenyegetik, amiben a migráns szitokszó lett, ahol nem létezik egyenlőség nemek, népek és kultúrák között, mert a magát kereszténynek hazudó európai nép, annak gyökerei és kultúrája szent és sérthetetlen.

Látok egy intézményt, aminek kötelessége segíteni az embereken, és aminek feje elfordulva nézi, hogy teszik tönkre őket csak azért, mert máshonnan jöttek, és élni szeretnének.

Látok egy jogrendszert, ami az emberi jogokat sárba tiporja, ahol nem szólhat senki, akinek véleménye nem egyezik a Pártéval, amiben bárkit, aki tenni próbál egy jobb világért, vagy akár egy jobb életért, eltaposnak.

Látok egy maffiát, ami magát kormánypártnak, és egy másikat, ami magát ellenzéknek nevezi. Látok egy oligarchákra épült rendszert, amiben a kétkezi munkás megköszöni a luxusautóval megérkező főnökének a minimálbér felét. Aztán mindketten hazamennek.
A főnöke megérkezik a tökéletes kis világába, csodálatos, vadonatúj házába, az autót majd a személyzet leparkolja a garázsba a többi közé.
A szakmunkás pedig egy munkásszállóra, hogy tizenkét óra megfeszített munka után tíz másik emberrel ossza meg a szobáját. Reménykedik, hogy miután a szállást kifizeti, távol élő családjának a maradék elég lesz a rezsicsökkentett számlákra, és marad ételre a hónap végén. Hogy miből lesz a gyereknek új ruha a régi helyett, ami leszakadt róla, vagy új cipő, mert a régiben már sírva jár, hiszen két számmal nagyobb kellene már, nem tudja.

Látok egy rettegő újságírokból álló sajtót, akik nap mint nap az állásukért küzdenek - csak úgy tarthatják meg, ha azt mondják, amit a Párt akar, függetlenül attól, igaz-e vagy sem. Észre sem veszik talán, mennyire le kell aljasodjanak ehhez.
A manipulátorok láthatatlanok, hangjukat a képzett agymosottak hallatják, akik mindent elhisznek, amit a tévéből hallanak, az újságban olvasnak, és van mellette egy vágókép, ami ki tudja mikor, hol és milyen körülmények közt készült. Elhiszik, mert ezt mondja a tévé, ezt írja az újság, és az internet egy része is.

Egy olyan hazugságokból felépített világot látok, ahol az állampolgárnak nincs joga a szóláshoz, az információhoz, mégis mind, akár a kivert, majd befogadott kutyák, boldogok az apró morzsákkal, amiket levetnek eléjük szeretett gazdáik. A szavuk pedig szent előttük, fel sem merül bennük, hogy hazudnának, vagy, hogy a világban, amiben élnek, valami nincs rendben. Semmi sincs rendben.

Minden eszköz a Párt kezében van. A világ olyan lesz, amilyet a Párt és szeretett vezetőnk akar. Az emberek azt gondolják, amit ők akarnak, azt teszik, amit elvárnak tőlük, és ez boldoggá teszi őket, mert a nagy vezetőnek természetesen mindig mindenben igaza van. Az oktatás új pártkatonákat nevel majd ki, akik büszkén hangoztatják, milyen tökéletes országban élnek.

Hangoztatjuk, a rendszerváltást, mégis új vasfüggönyt épített a kommunista rendszer, hogy megvédje ezt a mindenben kiválóan teljesítő, boldog emberekből álló, tökéletes országot, ahol mindenki jól él a Párt akaratának megfelelően, korrupció pedig természetesen nem létezik.

Szégyellem, hogy egy manipulátorokból és agymosottakból álló országhoz tartozom. De még reménykedek, hogy egy nap valaki felrázza a népet, és újra visszatér a demokrácia.

Talán ez az utolsó bejegyzésem, hiszen ha ezt közzéteszem, talán már holnap jön értem a fekete autó, és megszűnök létezni a világ előtt.

Kölcsönös tisztelet? Én megadom egyszer. Utána érdemeld ki.

Mikor gyerekként a vlág rendjéről tanultunk, alapvető szabályokról, mit lehet, mit nem, az elsők között tanították meg, hogy tisztelni kell az idősebeket - nekem, a kortársaimnak, és a nálam fiatalabbaknak is.

Igen ám, de az idősebbeknek volt, aki megtanítsa, hogy tisztelni kell a másik embert? Nem azért, mert különb lenne, nem végzettség vagy anyagi helyzet miatt, hanem pusztán csak azért, mert egy másik ember, aki semmivel nincs alatta.

Az alapján, amit ma látok, sajnos számukra nem volt senki, aki ilyen szabályokat tanított volna.

Nyilván velem van a baj, én vagyok rosszul bekötve, mikor azt feltételezem, hogy a tisztelet egy kölcsönös dolog: én megadom a másiknak, pusztán azért, mert egy másik emberrel beszélek. Nem küldöm el ismeretlenül melegebb éghajlatra anélkül, hogy végighallgatnám, nem mászok bele a személyes terébe, és nem próbálom érvényesíteni a nem létező alanyi jogon járó előjogaim.

A másik oldalról viszont ezt nagyon ritkán tapasztalom - ellentétben az ellenkezőjével, amit jóval gyakrabban kell látnom, hallanom, és sok más emberrel együtt szó nélkül elviselnem.

Talán az én gondolkodásmódommal van a baj, vagy az én értékrendemmel, mikor azt mondom, az idősebbnek is ugyanúgy sorba kell állnia, mint bárki másnak, az iősebbnek is ugyanúgy meg kell adnia egy alapvető tiszteletet a fiatalabbnak, és kiérdemelnie ugyanazt saját maga felé, és nincsenek állandó, alanyi jogon járó előjogai kizárólag a kora miatt.

Az, hogy a tiszteletet, udvariasságot kezdetben meg kell adjuk, mint fiatalabbak, teljesen rendben van. Ugyanakkor viszont ez a kezdeti körökben megaditt tisztelet a fiatalabb részéről mindössze egyetlen dolgot szolgál: hogy az idősebb megmutassa, valóban érdemes-e erre?

Kölcsönös dologról beszélünk, ha a tisztelet kerül szóba: én megadom neked, te megadod nekem, és én pontosan annyit adok az első kör után, amennyit tőled kapok.

Attól tartok, velem és sok kortársammal is nagy a baj, mikor naivan feltételezzük, hogy ez így működőképes, majd tartjuk is magunkat hozzá. Mert igen, ha az idősebb szarba se néz minket, ismeretlenül azonnal a felmenőinket szidja, mert éppen nem tetszik neki, merre nézünk, mi se tisztelettel fogunk válaszolni.

Nem mindenkit áldott meg az élet olyan tapasztalatokkal, hogy udvariasan tudja elküldeni a másik embert a fenébe, úgy, hogy az még meg is köszönje (két év kereskedelmi tapasztalatnak köszönhetően ehhez kiválóan értek), így a fenti helyzet vezet ahhoz az állandó konfliktushoz, ami a generációk között van.

Mindenkinek csak ötven százalékot kellene beletenni egy normális, egymást megértő, konfliktusokat minimalizáló együttéléshez. Viszont amíg vannak emberek, akik semmit sem tesznek hozzá, és egyre többen vannak ezek, egyre kevesebben lesznek, akik a száz, ötven, vagy akár a tíz százalékot magukra vállalják.

Önző iszonyat

Nem érdemlem meg az életet, azt főleg nem, ami megadatott. A kezemben van a lehetőség régi álmaim megvalósítására, azokból az időkből mikor még reméltem hogy mire ez a nap eljön, sikerül azokhoz méltóvá valnom. Talán sosem voltam az. Talán soha nem is leszek az. Félelmeim rabja lettem olyan falak mögé zárkózva, amiken ember nem juthat at. Színjáték minden. Csak az értelmet nem látom miért is... Mert mialatt szerepek tucatjait játszottam minden nap, féltve elzárva egy részem a világ elől, elfelejtettem úgy őrizni azt ahogy kellett volna.. Valahol, valamikor az, ami egykor tiszta, ártatlan, őszinte volt, megváltozott valami mássá, amiből ez mind elvesszett...

Hála

Ha egy morzsát adsz, mikor szükségben vagyok, tízszeresen adom vissza.

Ma nincs, holnap van. Ma nekem nincs, holnap talán neked nem lesz.

Adj hálát, ha csak egyetlen ember is legalább egy morzsát ad, mikor neked nincs, és tudod, hogy holnapig nem is lesz.

Mutasd ki ezt a hálát, szavakkal, tettekkel, gesztusokkal, amíg neked nincs, és mikor tudod, hogy van, adj.

Ha pedig hozzád jön valaki azzal, hogy nincs, jusson eszedbe: mikor neked nem volt, mennyire hálás voltál, hogy valahol, valakinek eszébe jutott: neked most nincs, és megosztotta veled, ami neki éppen van.

12

Csendben számolom már az éveket. 

Hiábavaló reményekkel mögöttem és élénk álmokkal előttem vészelek át mindent. 

Álmokért küzdeni nincs esélyem. Talán egyszer,  de még ha sikerülne is,  az a hely szinte semmit nem őriz már belőled.

A valóságom pedig itt van,  és ebben a valóságban még mindig a fennmaradásért kell küzdenem. 

Ma reggel bejöttem dolgozni, ami megint túlórába torkollik. Éppen ebben a percben kellene az utolsó buszhoz indulnom az irodából.

A mai este,  ez az óra és ez a perc meg mindig nem a munkáé. Talán csak egy csendes sóhajra futja majd a part melletti töltésen,  vagy egy kósza pillantásra a hídról menet közben valahova a városon túlra.

Talán annyira megszoktam mostanra, hogy csak én és a munka létezünk, hogy képtelen leszek leengedni még magam előtt is az álarcim. Talán még a reménynek sem hagyok helyet, hogy egyszer ez az egész vezet valahova.

Azok a számok a lelkembe égtek azzal a dátummal együtt.  Csak a pontosság nem az erősségem.

Idén utoljára töltöm a kollégiumban ezt a napot. Furcsa, hogy a munkám és a lakást, ahova költözöm, ugyanannak az embernek köszönhetem, aki a te neved viseli.

Nem szándékosan választottam azt a hétvégét költözésre, pusztán a célszerűség kedvéért. Csak órákkal, miután megállapodtunk a főbérlővel jöttem rá, hogy ha minden a terveim szerint alakul, annak az ünnepnek az előestéjét - melyen hazatértél -, már abban a lakásban töltöm, aminek ablakából arra a helyre látok, ami rád emlékeztet.

Nem tudom, létezik-e a vonzás törvénye, azt viszont igen, hogy a pozitív hozzáállás sosem hátrány. Egy éve motiváló szavakat írtam fel post itekre, amik nagy része leesett, és nem tettem vissza, mondván, hadd menjen, aminek mennie kell. Mindössze az utolsó mondat maradt fent, és az egészet egyetlen szó tartja össze: érted...

 Már nem álmodok - nem úgy, mint akkor. Talán csak egy dolog nem változott: hiába telt el tizenkét év, látod, még mindig neked írok. 

Független függőség

Az elmúlt években természetessé vált, hogy a Google mindent tud rólunk. A névjegyzékünk, alkalmazásaink, dokumentumaink, levelezéseink, személyes beszélgetéseink, sőt a bankkártyaszámunk is elérhető minden eszközön, ami hozzáfér a fiókunkhoz.

Néhány érintéssel vagy kattintással bárhol elérhetővé vált minden, amit hónapok, évek alatt felhalmoztunk egy eszközön. Ez az egyszerűség bátorított fel engem is, hogy bátrabban cserélgessek romot a telefonon, hiszen automatikusan, a háttérben szinkronizált minden adatot a Google fiókommal, a készülék pedig naprakész volt, mielőtt kettőt pislogtam volna.

Hogy ez mennyire természetessé vált, csak akkor vettem észre, mikor beruháztam egy eszközre, ami alapértelmezetten nem a Google-ön keresztül szinkronizál, hanem a saját felhőjével. Ahogy elmúlt az újdonság varázsa, a szép animációk és akadás nélküli rendszer mögött rájöttem, mi hiányzik.

Akármennyire jó rendszert alkotott a Xiaomi, akármennyire gyors, akármilyen jól optimalizált, közvetlen Google szinkronizáció nélkül az adataim nem éreztem biztonságban.

A hardver azonban a kezemben volt, az egyik utolsó széria azok közül, amik nyitott bootloaderrel kerültek ki a gyártósorról. A garancia feltételeinek ismeretében, több éves okostelefonos tapasztalattal mögöttem bátran álltam neki rootolni, saját romot, kernelt tenni rá, hogy a végsőkig kihasználjam a hardver adottságait, amiben nem kellett csalódnom.

Két hónap intenzív használat után kijelenthetem: megérte. Egyrészt a befektetés, hogy rászánjam magam erre a nagyobb kiadásra, másrészt pedig a bátorság, hogy bele mertem nyúlni a biztosba a bizonytalanért.

De jó dolog-e, hogy az android nyomán mindent egy helyen tárolunk, amihez, ha nem férünk hozzá, teljesen elvesztünk a saját eszközeinken?

Selejtezés

Vannak emlékek,  melyeket fájdalmas eltemetni.  Őrizzük őket újra és újra élesztgetve a kihunyó parazsat,  meg akkor is,  mikor már minden remény elveszett. 

Ezzel szemben viszont ott van az emlékek egy másik csoportja: azok,  melyeket elzárni,  lecserélni,  mögéd hajítani felszabadultság,  és csak akkor jössz rá, mikor megszabadulsz tőlük,  hogy nélkülük létezni a régi korlátok felrúgását jelenti, aminek érzése egy új élet örömével ér fel.

Az életem a sajátom, nem másé. 

Megosztani nem birtoklást jelent, hanem kölcsönösséget. 

A szeretet és tisztelet pedig nem alanyi jogon jár senkinek. Kierőszakolni nem lehet, kiérdemelni pedig nehéz, hiszen ahhoz figyelni kell a másikra, elismerni az érdemeit és tiszteletben tartani az akaratát, és a véleményét akkor is, ha nem egyezik az elképzeléseiddel. 

Senki nem fog mindenben egyetérteni. Senki nem fog csak azért tisztelni, mert azt hiszed magadról, felettük állsz.

A nehezen kiérdemelt bizalmat kockára tenni annyira könnyű, mint amilyen nehéz megszerezni. Egy pillanat alatt semmivé válhat évek munkája, elég egyetlen rossz szó, elkapott pillantás, elsuttogott megjegyzés, vagy visszahallott hír. Sajnos a bőrömből nem bújhatok ki: egy emberben csak egyszer bízok. Ha azt elveszti, nem lesz második esély. 

Időnként megéri selejtezni, hiszen csak mikor meglátod a kidobott szemét mennyiségét jössz rá, hogy azokat régóta feleslegesen cipelted magaddal. 

Békés karácsony, boldog új év

Talán amióta emlékszem, ez volt a legbékésebb karácsonyunk itthon. Együtt voltunk, itthon, békében, szeretetben, amit ilyen mennyiségben ezen a helyen sosem tapasztaltam.
Otthon voltam.
Talán az is hozzátett ehhez, hogy régóta először minőségi időt töltöttünk együtt, beszélgettünk őszintén, ahogy rég nem, és most először úgy érzem, nem akarok visszamenni. Még egy napot maradnék. Most először más érzésekkel hagyom itt a várost, ami sokáig börtönöm volt, mert van benne egy apró kis lakás, ahova hazajövök, ahol a család végre nem kritizál vagy elutasít, esetleg elvisel, hanem elfogad, és végre érzem, hogy szeret.
Apróságok csak az alkalmak, mikor együtt főztünk, sütöttünk, azon meccselve, jó-e már a tészta, mikor vita helyett elmosolyodva fordultam vissza az ajtóból a papucsomért, hogy legalább az legyen rajtam, ha magamra nyitom az ablakot cigizés közben, vagy egyszerűen csak megnéztünk egy filmet. De ezek az apróságok adják össze az otthon melegét, anyám ölelését, és azt a törődést, ami talán mindig is itt volt, csak most kezdem értékelni.

"Ideje van a megbocsátásnak, és ideje van az elengedésnek."