VizsgaidőSuck +

Az elmúlt hetekben beállt egy bizonyos rendszer, miszerint két-három napig alszok rendesen, napi 10-12 órákat, vizsgák előtt pedig semmit. Jelentem, hogy ezt is meg lehet szokni normális koffeinmennyiség bevitelével - már, ha a napi 4 kávé + mate literszámra normálisnak számít. Holnap megintcsak szóbeli megmérettetésnek nézek elébe (rohadna meg, aki kitalálta, hogy nem elég az írásbeli nálunk sem), de annyira ez az anyag sem vészes, ha érti az ember.
Amiről valójában írni akartam ide, kapcsolódik a vizsgákhoz, hiszen rendszerint a vizsgákat követő estét egy bizonyos társaságban töltöm, ami az utóbbi időben egyre kedvesebb nekem. Miután csalódnom kellett, méghozzá nagyon keményen valakiben, akiben megbíztam, nem gondoltam, hogy lesz még valaki, főleg nem ilyen gyorsan, akivel szívesen töltöm az időmet, és, akivel mindent meg tudok beszélni, vagy, aki ráérez, hogy mikor kell keresnie. Ő rángatott vissza az útra, amiről valaki más miatt majdnem letértem, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Nem gondoltam, hogy lesz még ember, aki ennyire a mindennapjaim részévé válhat, mégis így történt. Korábban is jó kapcsolatban voltam az illetővel, de csak az elmúlt hetekben jöttem rá, hogy a felszínes jó viszony lassan valóban barátsággá fejlődött. És ez boldoggá tesz, hiszen végre van valaki, aki segít megvalósítani a célokat, amikkel annak idején ebbe a városba érkeztem. Jót tesznek kicsi lelkivilágomnak azok az esték, amiken összejövünk, hiszen vele olyan dolgokról is beszélhetek, amikkel másokkal nem, olyan oldalam is ismeri, amit más nem, és megért olyan elképzeléseimet, amiket más előtt nem merek felhozni. Előtte végre lehethetem a terheket, és egy-egy ilyen este után könnyebbnek érzem visszavenni őket. Egyszerűen csak örülök, hogy léteznek még ilyen emberek, és, hogy a barátomnak nevezhetek egyet ezek közül :)

Home sweet home

Igazodjon ki fateron a jóisten, mert hogy én nem tudok, az biztos. Szilveszter éjjel az utcára kell mennem, mert mindent megtesz, hogy ne bírjam elviselni, elüldöz, ahogy csak tud, aztán megsirat, ha visszajövök. Mikor otthon vagyok, úgy viselkedik, mint aki ne akarja, hogy ott legyek, mikor nem vagyok ott, folyton azt hallgatom, mikor megyek. Most akkor mi a fene van???

Na, de a lényeg: két hétnyi szénszünet után végre itthon :) Az ünnepeket túléltem úgy, ahogy és idén is stílusosra sikeredett a belépőm a koleszba. Tavaly ismerősömmel együtt, közvetlenül a porta előtt állt meg a távolsági, látni kellett volna a portás fejét, mikor belibbentünk a koleszba :) Idén pedig, szintén, mint áshás szamár érkeztem a szokásos négy, de rohadt nehéz csomaggal, amiket éppen a portáig bírtam elvonszolni a helyijárattól (rohadjon meg, aki kitalálta, hogy bérlettel nem lehet városon belül távolságival utazni). Abban a pillanatban, ahogy átléptem a kapu vonalát, a kezem szépen megadta magát, táska, kajás szatyor a földre. Megérkeztem... Nulla alvás és nyolc kávé után a világomat nem tudtam, nem, hogy a portás kérdéseire értelmesen válaszolni. Most már túlvagyok a kipakoláson, az ismerősökö, nemsokára a kaján is túlleszek, aztán koffein, kávé, tea, minden más jön, ami kell, hogy kibírjak még egy éjszakát, levizsgázzak holnap reggel, majd végre kialhassam magam, bekszülve a holnap estére eltolt szénszünet utáni újrabefogadási szertartáshoz.