Idióta vagy. Mert hiszel az emberekben, bízol benne, hogy végre valakihez igazán közel kerülhetsz. Egy lélek lehettek több testben, egy gondolat több emberben. Azt érzed, igen, mikor kérdezel valamit, és a másik nem a kérdésedre, hanem a gondolatodra válaszol. És mikor már remélni kezdenéd, hogy végre megtaláltad őket, határokba botlasz. Olyan nemekkel szembesülsz, amik megkérdőjelezik, hogy vajon az elmúlt időnek csak egy része is valódi volt-e? Azt hiszed, előrelépés történt, mégis visszaránt valami: egy szó, egy tekintet, vagy egy egyszerű nem, amit ha egy órával korábban mondanak, talán rossz érzés és kérdőjelek nélkül mondhatod, hogy igen, tiszteletben tartod. Vajon mikor bajban vagy, ott vannak-e azonnal, kérdés nélkül vagy azt mondják, más programjuk van, és majd valamikor, egyszer előkerülnek... mikor éppen nekik kell valami. Azt mondják, bízz meg bennük jobban, azt hiszik, ismernek, holott csak egy oldalad látják: a nekik szánt arcod. A véletlen kész helyzetek, rosszkor rossz helyre érkezések tanítják meg az embert arra, kire kár vesztegetni a bizalmat, és ki az, aki tényleg megérdemli saját magán kívül. A barátaid egy ilyen véletlen rosszkor érkezésnél is marasztalnának. Mégis a barátaidnak nevezik magukat, elvárva, hogy rohanj utánuk, ha bajban vannak, segítsd ki őket, ha éppen arra van szükség. Na de álljunk meg egy szóra: hol is volt az a fene nagy barátság, mikor te voltál bajban? Ki is maradt melletted, mikor szükséged volt rá? Ilyenkor elgondolkodsz, és talán visszavonulsz tőlük egy időre. Ilyenkor jössz rá, hogy te vagy az, aki túl sok energiát fektet a másikba, ők pedig ezt természetesnek veszik. És ilyenkor gondolkodsz el, vajon megéri-e ez neked... És bassza meg, hogy még ilyenkor is inkább kilépek, hogy véletlenül se olyan embernek agyfaszoljak, akinél éppen azt próbálom elérni, hogy jó véleménnyel legyen róluk! Még úgy is, hogy tudom, ők megtennék a helyemben...
Mégsem nem szűnsz meg újra hinni és remélni. Az ember természeténél fogva ilyen: idióta.
