Ébredés

Csak magadon segíthetsz, ha fel akarsz ébredni egy sosem volt álomból. Átalhatod az egész életed olyasmit hajszolva, ami sosem lesz a tiéd, és ezt egy részed tudja. De az a részed hallgat, amíg alszol. Kényelmes ez az álom, hiszen az történik benne, amit te akarsz. Annak látsz másokat, akiknek hinni akarod, és nem látod, hogy tévedsz, amíg fel nem ébredsz.

Én az ébredést választottam. Csak azt bánom, hogy eddig aludtam.

Menedék?

Mindenkinek vannak mélypontjai. Ahhoz, hogy elindulj a lejtőn, sokszor talán nem is kellenek nagy dolgok. Néha elég az a bizonyos utolsó csepp is. Mindig is hajlamos voltam az önmarcangolásra, sokszorosan büntetni magam a legapróbb hibáért is, és nem láttam, hogy ezzel nem csak magam büntetem.

Mindig túl analitikusan gondolkodtam. Talán ezért vettem észre a jeleket. Pontosan tudtam, mit mi fog követni, mégsem álltam meg. Nem tudtam, hogy kell visszafordulnom - talán nem is gondolkodtam racionálisan. Nem tudtam, hogy kérjek segítséget, hogy mondjam el, hogy bajban vagyok, és egyáltalán kihez forduljak, aki nem hajt el azonnal.

Eleinte csak néha, rosszabb napokon jutott eszembe a gondolat, mennyivel könnyebb lenne mindenkinek nélkülem. Akadálynak éreztem magam, koloncnak, utánfutónak, tehernek, hiszen bármit is próbáltam, soha semmit nem tudtam elég jól csinálni. A tervezgetés pedig megnyugtatott, hiszen volt hova menekülnöm, ha minden összeomlik körülöttem. A legapróbb részletekig elterveztem mindent, hogy nyomok nélkül tűnhessek el, eltüntetve mindent, amit sosem adtam ki a kezemből. Mindenki életének van egy kis része, amit senki mással nem oszt meg. Talán ezt az egyet féltettem, és tudtam, hogy amíg nem adom el a könyveim és nem tűntetem el az írásaim, nincs komoly baj. Arra nem gondoltam, hogy abban a helyzetben ez egy fikarcnyit sem fog számítani.

Egy idő után már nem függött attól, milyen napom van. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy folyamatosan azon pörgök, hogy tudnék a legbiztosabban végezni magammal. Sorozatban hibáztam, a hibákért pedig a legkézenfekvőbb módon büntettem magam: már nem gondolkodtam, mielőtt ártottam magamnak - nem érdekelt, látja-e valaki a nyomait, vagy mit mondok, ha rákérdeznek. Nem tudtam olyan erős fájdalmat okozni magamnak, ami elnyomja azt a belső fájdalmat, ami úgy éreztem, felemészt. Elég volt egyetlen apróság, hogy minden kipattanjon.

Akik ismernek, tudják, hogy nálam akkor van komoly baj, ha csendben vagyok. Aznap este csendben voltam. Csendben szakadtam le a többiektől és a kis utcákon keresztül megindultam a híd felé, újra felróva magamnak minden nevet, akinek csalódást okoztam. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, mennyie szörnyű ember vagyok. Ahogy felfelé kaptattam a hídon, egyre csak ostoroztam magam a naivitásom miatt is, hiszen ugyanazokat a hibákat követtem el sorozatban újra és újra, nem tanulva semmiből. Gyűlöltem magam, ahogy embert még sosem ezen a világon.

Ott, a híd közepén állva megrémültem. Sosem a haláltól féltem, ezúttal sem - sokkal inkább attól, mi lesz, ha túlélem, hány csalódott emberrel kell majd szembe néznem és hogy építek fel újra mindent. Hiszen az én atombiztos, pontosan kidolgozott tervemben sem híd, sem túlélés nem szerepelt sehol. Az volt az első pont, ahol rájöttem, nem azért mentem oda, hogy ugorjak, hanem azért, hogy segítséget kérjek.

Aznap este jó döntést hoztam, mikor a telefonomért nyúltam. Ezzel a döntéssel viszont egy hosszú és rögös úton is elindultam, ami talán egyszer elvezet majd ahhoz a ponthoz, ahol kijelenthetem: összeszedtem magam.

Nem létezve lenni

Az élet önmagában értéktelen, jellegtelen, nyom nélküli porszem. Semmi. Értékét nem az élet puszta ténye adja, hanem azok, akikkel megosztod.
Minden nap céltelenul indul - kötelességekkel, terhekkel, nyomással, bizonytalansággal. Nem tudod, mit várhatsz tőle, és nem önmagától nyer értelmet, hogy végigcsináld. Másoktól nyeri azt: egy kedves gesztusból, egy mosolyból, egy rég nem látott barátból. Ami pedig egy napnak képes értelmet adni, képes lesz egy másiknak, és egy sokadiknak is.
Az életed nem a sajátod. Nem rendelkezhetsz felette szabadon, és nem dobhatod el, amikor te akarod. Mert a tiéd talán valaki másénak ad értelmet.

Csak egy nap lett... és mire rájöttem, már el is múlt... (11)

Tizenegy éve ezen a napon féltem.
Könnyes ünnepek voltak mögöttem.
Hiába tudtuk, hogy minden elveszett...
Tizenegy éve talán még csodát reméltem.

Tizenegy éve hittem, nincs tovább nélküled.
Kihunyt a fény, s a csodák nem jöttek;
Sötétség, üresség érkezett helyetted.
Tizenegy éve egy részem meghalt veled.

Tizenegy éve hordozom emléked.
Gyermeki szeretet könnyű terhe ez,
Mi az időben valami mássá érett
Tizenegy éve ma kezdődött az életem.

Nem voltam más, csak egy boldogtalan gyermek.
Álmodtam, reméltem és őszintén hittem.
Fáj, hogy a világ elfelejt lassan.
Már tudom, mit jelent: bárcsak...

Mára egy új életem lett. Más, mint amihez szoktam, és boldogabb, mint amit akkor remélni mertem. Csak benned hittem egész idő alatt, míg eddig jutottam, és sokszor másom se volt. Már tudom, hogy könnyeimmel a reményt öntöztem, hogy újra kihajtson, és a legszebb virágot hozza. Te pedig meghallottad néma segélykiáltásom. Furcsa véletlenek nyomán építhettem fel ezt az életet, ami talán az lehet, amiről mindig álmodtam: egy élet félelem nélkül.

Sokan már az emléked sem őrzik. Az én világomban viszont létezel, és létezni is fogsz, hiszen az életemért neked tartozom köszönettel.