Nincsenek rá szavak

 Egy csoda. Csodák sorozata. Minden, amiről valaha álmodtam, mára valóság. A legapróbb dolgokban is jelen van, hiszen viszem tovább magammal minden nap minden percében, mert ezek mára a részeim. 
Mikor elindultam egy szál biciklivel a falak közül, amik sokáig a földi poklot jelentették nekem, én sem hittem, hogy képes leszek végigcsinálni. Mikor felébredtem egy mezőn a semmi közepén valahol Zágráb mellett a sátramban, sejtelmem sem volt róla, meddig jutok. Mikor megláttam a tengert Trieszt mellett, mikor az első éjszaka suhantam lefelé a vaksötét országúton a tenger felé, már repültem. Minden egyes nap, minden kilométer, minden akadály, minden nehézség formált és vezetett hozzád. Repültem az országút pokoli forróságában, a tenger melletti csodás szakaszokon, a semmibe vezető töltéseken, semmiből sehova, élve, létezve, minden sejtemben érezve a csodát, amit életnek neveznek. Sem korábban, sem azóta nem éreztem magam ennyire teljesnek, mint azokban a hetekben, töltekezve élményekkel, eseményekkel, emberekkel, akiknek a nevét sem tudom, érezve minden pillanatban, hogy tartottam valahova... hozzád. Senkiként és semmiként élve meg azt, ami vagyok, sehonnaiként tartozva mindenhova, seholban találni meg az otthont. Átszántottam egy fél kontinenst, engedve a hívásnak, amit egész életemben éreztem, vándorként érkezve meg a városba, ami otthont adott neked, egyik kultúrsokkból esve a másikba, ezer sebből vérezve küzdöttem át magam a dombokon, és nem sejtettem, hogy mire eljön az utolsó nap, beleszeretek majd. 
Húsz éve tartó zarándoklatom ért célba ezen a nyáron, aminek kezdetén sejtelmem se volt róla, hogy a csoda, amiről titkon mindig álmodtam, elképesztőbb módon lesz a valóság része, mint ahogy valaha egyáltalán el tudtam képzelni. 
Nem is én lettem volna, ha egyszerű, egyenes úton érek hozzád, ha közben nem tévedek máshova, nem tolod az arcomba a jelent, a valóságot, és mégis mindennek végén máshogy, és mégis ugyanúgy váltod valóra minden álmom. 
Előttem van minden hajnal, amikor átvágtam az ébredező városon, sorra róva a kilométereket, minden délután, amiken elcsigázva estem be a szállásra sok újabb kilométer után, az árnyékok illata, amikben menedékre leltem a forróságban, az útközben egymást erősítő szembe, vagy éppen mellettem haladó vándorok, és ahogy ezekre gondolok, öröm szorítja el újra a torkom. Az itthoni sivár, szürke utcákon járva újra és újra látom az élettől pezsgő sok másikat, amin áthaladtam, a semmiből elém táruló ékszerdoboz-szerű kisvárosokat, és emlékszem rá, hogy repültem.
Konok küzdeni akarás, könnyű fájdalom, és az utolsó tartalékaim hajtottak az első forró délután, mikor elém tárult a tér, amiről sosem hittem, hogy egyszer tényleg láthatom, és akkor még nem sejtettem, hogy miden nap arra járhatok majd keresztül, hiszen szó szerint nem volt más út, ha látni akartam valamit a városból. Makacsság vitt hozzád az első nap, és csak az utolsóra tanultam meg engedni, hogy a csoda vezessen: lépteid nyomán járhattam aznap, eltévedve, elveszve, sodródva, és megértve: az út vége az, ahol megláthatlak. 
Álmodtam az érzésről ezerszer, milliószor, arról, hogy minden lépéssel egyre feljebb szökik a szívem a torkomban, hogy amikor előbukkan emléked nyoma az oszlopok mögül, majd történik valami, de az, amit ott átélhettem, felülmúlt mindent. Máig érzem a márványt a kezem alatt, a térdem alatt, hallom a rajta visszhangot verő lépteket, és ahogy eszembe jut, az orromba szökik az illata is. Talán az egyetlen furcsaság, hog ymás fényekre emlékszem, mint amiket a kamera megörökített, de talán csak a könnyek homályosították el a szemeim. Egymagam voltam nem tudom, meddig, és nem érdekelt, hányan vannak mögöttem... majd jött az első, a második és a sokadik máshonnét, mégis ugyanúgy ereszkedve mellém a hideg kőre, nem törődve senkivel és semmivel. Senkik voltunk sehonnét, semmit nem tudva egymásról, mégis benned eggyé váltunk azokban a percekben, amiket felidézve az öröm szorítja el újra és újra a torkom, ugyanez párásítja el a szemeim: a legszebb, legvarázslatosabb percek emléke, amikben olyan túláradó, szinte már nem is evilági érzések robbantak bennem, amiknek a létezéséről sem tudtam, és amiket viszek magammal tovább az úton amit nem én választottam, csak elfogadtam. 
Háromszor fordultam vissza, miután elindultam, ami után alig láttam az utat magam előtt, amik után nem tudom, mit láthattak kívülről, csak az tudtam, hogy nem volt akkor nálam boldogabb ember ezen a világon, ahogy akkor sem, mikor kint egy csendesebb szegletén a térnek kiadtam minden könnyét ennek az örömnek, ennek a csodának, amit átélhettem, amit talán meg sem érdemeltem. 
Mindennek pontosín úgy kellett történnie, ahogy volt, efelől nincs kétségem, ahogy afelől sem, hogy te vezetted minden lépésem talán éppen a makacsságommal küdve. Más volt az az utolsó nap, mintha engedtem volna: megállva, megélve, befogadva, felismerve... látva valamit, amit talán csak nem akartam észrevenni addig, kivéve a részem a csodából, majd átengedve másoknak, talán édemesebbeknek, magammal hozva, ami juthatott nekem belőle, ami valakinek sok, másnak kevés, engem pedig nem érdekel, ki mit ért belőle: minden volt ez nekem, talán több a mindennél. Néhány csodálatos hét, aminek az első felében hozzád repültem, majd tovább a csoda szárnyain, haza a tenger mellett. 
Három alkalommal törtek fel őszinte örömkönnyek ezen az úton: az elsőn, mikor megláttam az állomáson vártam a vonatot ami átvitt az utolsó hegyi szakaszok közt bringástul csomagostul, és megjelent a kivetítőn a célállomás neve; amikor már biztos volt, hogy azon az estén ott leszek. A második alkalom ugyanitt az utolsó nap volt, előtted, utánad még sokszor, ahogy letaglózott a csoda újabb és újabb megnyilvánulása, majd a harmadik valahol Szlovákiában, mikor hetek után először magyar szót hallottam, és tudhattam, hogy hazajutok ennek a hosszú, mesebeli útnak a végén. Nem véletlenül mondják, hogy kintről könnyű szeretni ezt az országot, hiszen amint átértem a határon, és jött az újabb kultúrsokk kamionosok formájában, ezt gyorsan átértékeltem. 
 Nehéz volt visszazökkenni a valóságba, és talán azóta sem sikerült teljesen, hiába teltek el hónapok a nyár óta. Nehéz, hiszen minden, ami hajtott egész életemben, már mögöttem van, mindent, amiért valaha küzdöttem, elértem, és minden motivációt, amit ezek adtak, meg kellett tanulnom máshol keresni. Talán valami elkezdődhet most újra itthon: valami, ami én vagyok, valami, ami az én életem, amiben valahogy újra megtanulhatok majd boldogulni, bár fogalmam sincs, mi dolgom van még nekem benne, hiszen életem nagy álmát már valóra váltottam. Talán egy nap ezt is meglátom majd, és addig teszem, amit kell, sodródva tovább, remény helyett már tudva, hogy az út végén vársz.