...

Valami eltört

cserépen lépkedünk,

Valami eltört

ragasztót keresünk,

Valami eltört

majd megjavítjuk,

Valami eltört

egy gyertya kialudt.

Valami eltört

a cserép szétesett,

Valami eltört

a szilánk megsebzett,

Valami eltört

szívem egy darabja,

Valami eltört

ragasztó nem fogja.

Valami eltört
kimondatlan szavak,
Valami eltört
néma fogadalmak,
Valami eltört
világok közt ragadt,
Valami eltört
nincs többé holnap...

kemény leckék

Volt idő, mikor nekem lett volna szükségem arra, hogy valaki mellettem álljon, de nem volt. Bennem viszont túl erős volt az élni akarás, és a kitörés vágya, hogy ne adjam fel. A magam sajátos módján tanultam meg elviselni az élet nehézségeit, és a pofájába röhögni minden szarnak, ami történhet velem. Én csak ezt ismerem: felállni, küzdeni, menni előre, és vissza se nézni, azt pedig nem értem,  mit jelent feladni valamit. Igen, néha táncoltam a határán, de mindig visszatáncoltam - magamért.
Éppen én, aki magát szar embernek tartja, és alig tud olyan tulajdonságot, amit szeret magában - még én is képes voltam erre. Logikusan feltételeztem hát: miért ne lenne képes erre bárki más?
A vágyat azonban, hogy valaki legyen mellettem a bajban, írásban vezettem le. Annyit írtam róla, hogy közben akaratlanul is megtanultam én állni a másik mellett, én támogatni, ha baj van, túllépve a saját gondjaimon, és ez megrémiszt. Rémiszt, hogy vannak, akik feltárják nekem a lelküket, az életük egy részét adva a kezembe, és félelmetes, mikor látom, hogy a szavaimmal mit válthatok ki. Formálhatok, teremthetek, de pusztíthatok is, ha valami félresíklik. A felelősség az, ami megrémiszt, amit akaratlanul érzek a másik felé, aki hozzám fordul segítségért.
De ami leginkább megrémiszt az egészben, hogy időnként én sem tudok segíteni. Borzalmas a barátaim vergődni látni abban a tudatban, hogy semmit sem tehetek értük érdemben. És a legrosszabb, hogy nem tudom, mivel tartsam bennük a lelket, hogy ne adják fel: ne hátráljanak meg, ha hibáznak, ne kezdjenek önmarcangolásba emiatt, hanem tanuljanak belőle, álljanak fel, és menjenek tovább.
A megvalósítást ismerem - de hogy hogyan, arra csak rávezetni tudom a másikat, ez pedig nem ritkán nagyon nehéz...

Itt is, ott is otthon

"Lenn az Alföld tengersík vidékin,
Ott vagyok honn, ott az én világom..."

Mégis, mikor a Dunát átlépve hosszú idő óta először újra hegyeket láttam, rájöttem, mennyire hiányoztak az erdősávokkal tarkított domboldalak, a völgyekben megbúvó kis falvak, a hegyoldalakból reggel felszálló köd, vagy a dombtetőről velem farkasszemet néző tökéletes zivatarok... Még a fény is egész más ott. A múltam mégsem ide köt, hiszen nem ide születtem. Hiányzik a hegyoldal, ahonnan a Balatonig elláttam, hiányzik a tó melletti kis falu, a keskeny erdősáv, ami a kerteket és a tavat elválasztotta egymástól, a ritka madarak, állatok, amiket a városi ember talán sosem láthatna.
Hiányzik a természetnek az az oldala, ami az Alföldön nincs, de a várost szívesebben kerülném el. Hiszen a természet az álmaim birodalma, a város pedig csak egy börtön. Hiába újították fel, építették át egy részét: az utcákon végiggördülve egyetlen sarokra, fára, vagy térre sem tudtam úgy nézni, hogy kellemes emlék jutott volna az eszembe. Ez itt a különbség: hiszen visszatérve az Alföldre, ennek a városnak minden szegletéről csak boldog percek jutnak eszembe.

Tippek fogfájás ellen - avagy az a kibaszott bölcsességfog...

Folyamatosan tömd azt a kibaszott fájdalomcsillapítót magadba, ha nem akarsz megőrülni egy-két órával később. Mikor azt hinnéd, már nem a fájdalomcsillapító miatt nem fáj, hanem, mert végre vége van, akkor kell a leginkább beszedni azt a szart. Ha mégis elfelejtenéd, vagy megpróbálnál okos lenni és spórolni vele, talán így nem fogsz megőrülni, amíg hat a következő adag:
1)  sokan esküsznek a pálinkára: rajt tartasz egy kis kortyot a fájó fogon, ami elvileg lezsibbasztja egy időre (ha vettél be fájdalomcsillapítót, ne legyél hülye és köpd ki a löttyöt, akármekkora pazarlás is), de ez a módszer csak akkor működik, ha tudod, vagy legalább sejted, melyik fogad lehet a fájdalom oka, és nem a fél, vagy az egész állkapcsod akar kiszakadni a helyéről
2) 80 ezer másik házi praktika van, közülük ami nálam bejött:
      - fogmosás: ha finoman átdörzsöljük a fájó területet, kb 5 percig azt merjük hinni, hogy már-már felesleges volt bevenni a fájdalomcsillapítót... aztán rosszabb lesz, mint előtte...
      - öblögetés: bármilyen hihetetlen, de vízzel is lehet, nem csak pálinkával, ráadásul egész jó, és pár ismétléssel ki lehet húzni, amíg nem kezd hatni a fájdalomcsillapító... jóból is megárt a sok...
3) algopyrinből egy is elég, ha azelőtt veszed be, hogy az előző hatása elmúlna, és nem, mikor már megőrülni készülsz...

Osztódás

Nem tudom, álltam-e korábban ennyire a szétesés határán - legalábbis az elmúlt három évben. Csináljam a dolgaim, ahogy kell, lehetőleg ne csússzak el semmiből, amiből nem kéne, közben törődjek mindenkivel, aki fontos nekem, lehetőleg személyenként, hogy lelkizni is legyen idő, intézzem a szakmai gyakot, a papírmunkát, ütemezzem be a vizsgáim, és lehetőleg menjek is át rajtuk, hogy időben tudjak kezdeni melóhelyen, közben járjak a tanárom balf@szsága után, figyeljek anyámra, oldjam meg a hűtő és a bicikli fuvarjának problemjeit lehetőleg úgy, hogy pár óra bele is férjem az ősökkel bájolgásba, ha úgy adódik, hogy ők hozzák le, közben meg, ha kérhetem, valaki vásároljon be és takarítson ki helyettem, mert itt sokalltam be: egy hete nincs időm arra, hogy rendbe tegyem azt a kibaszott konyhát, mert rendszerint olyan szarkészen esek ki a koliba, hogy örülök, ha élek (mint pl most), nem, hogy még bármi értelmeset csináljak, az itt nyakamra járó ismerősökről meg ne is beszéljek... persze ők is jófejek, meg minden, de ha beszélgetni kezdünk, az sem tíz perces program. Egyszerűen nincs időm, még kevésbé energiám annyi mindenre, ahány fele kellene osztódnom...

Transcendence

A zene és a klip összhatása gondolkodásra késztet: számvetésre, miértek felvetésére, válaszok keresésére. Ezredszerre hallgatva is talál újabb kérdést, amit a felszínre kell hozni. Ha valami, hát ez a zene segít tisztába jönni az embernek önmagával, a szándékaival, azzal, mit vár és mit képes adni, kicsoda egyáltalán ő maga. Szabad-e, vagy csak annak hiszi magát?
Jó, rossz, félelem, vakmerőség, kitartás, menekülés, küzdelem, feladás, erő, gyengeség, makacsság, engedelmesség, szúrós pajzs, érzékenység: mind egy ember részei - egy emberé, aki kimondja, amit gondol, de nem beszél róla, ha a lelkébe gázolnak.
Az elveim ébreszti fel a dal, a céljaimra emlékeztet, és arra, mi minden történt, mielőtt megismertem a szabadságot. Három évvel ezelőtt meghoztam egy döntést, ami máig meghatározóan hat: repülni akartam. Ha  pedig egy énekesmadár megismerte a repülés örömét, megtanult túlélni a rácsokon kívül, odakint is marad. Nem fog visszatérni egy kalitkába sem főleg, ha nem önként vállalta a börtönt, ahonnan kirepült.

Emberek... megint

Akármennyire is elegem tud lenni belőlük néha, időnként rájövök, hogy szükségem van ezekre a nemnormálisokra körülöttem. Jó látni, hogy az elmúlt három évben, mióta nulla ismerőssel a városba kerültem, szépen lassan kiépül valami, amiben jól érzem magam (igen, ez azt jelenti, hogy egyre kevesebb olyan este van, amikor becsörtetek a lakásba, levágom a táskám valahova, magamra csapom az ajtót, és nagy ívben tojok a világra). Jó úgy kimenni a lakásból, hogy tudom, kik vesznek körül, jó úgy végignézni a kolin, hogy tudom, hova kell kopogni, ha van valami, és akkor is előkerül pár arc, ha csak úgy punnyadok a falak között, álom és ébrenlét határán, mert ők nem felébreszteni akarnak, hanem bedögleni a gép mellé, beindítani valami lejátszási listát, és együtt punnyadni, miközben az élet nagy dolgait tárgyaljuk ki, vagy éppen ökörködünk, ha arról van szó. Jó, hogy látok embereket, akik bizalommal fordulnak felém, és akikről tudom, hogy én is így fordulhatok hozzájuk. Három év az három év... ami alatt a tyúkanyók kakukkfiókája felcseperedett, és megtalálta természetes élőhelyét... sőt, annak határain is túllép alkalmanként :D humánetológiai szenzáció: informatikus a természetben

Emlékezni :)

/*kezdetnek némi technikai információ:
kép forrása: http://wise.ssl.berkeley.edu/gallery_images/WISE2010-008-lg.jpg a vers továbbra is saját kreálmány... */

Egy újabb év telt el... micsoda év! Annyi minden történt és annyi minden változott... köztük talán én a legtöbbet: eltévedtem, visszataláltam újra és újra az útra, amin elindítottál.
Ezen a napon újra hozzád intézem soraim, mert te formáltál lélekben azzá, aki lettem, te vittél az útra, amin járnom kell, és ezt nem felejtem.

A te napod ez - az emlékek napja. Egy évvel ezelőtt többek között a Tisza parton írtam tele oldalakat az emlékekkel, sorokkal, amik talán suták helyenként, de a legőszintébbek. Az elmúlt nyolc év egy szemvillanásnak tűnik visszanézve - a te szemedben talán az emberélet sem több már ennél. A változásokat azonban nem hagyhatom szó nélkül, amik főleg az elmúlt évben szaporodtak meg - vagy talán csak én éreztem, mintha hirtelen csőstül jött volna minden...

Újra más tölti be a helyet, amit egykor te foglaltál el, valaki, akit az első pillanatokban sokan a szívükbe zártak, és végre én is képes vagyok elfogadni. Örülök most már, hogy nem rögtön utánad érkezett, hiszen szükség volt erre az időre, hogy újra képes legyek a szívembe zárni valakit, aki nem te vagy, mégis annyi mindenben emlékeztet rád... Ő lehet az, aki talán képes továbbvinni, amit elkezdtél.

Hogy véletlenek sorozata, vagy valami egészen más - amit nem érthetek - lehetett az a néhány jel a természettől, nem tudhatom. De azokra a véletlenekre emlékeztettek, amik a halálod övezték az én életemben: az enyém azokban a napokban vette kezdetét, mikor a tiéd véget ért - azokban a napokban először végre éltem, és nem csak túléltem, de annyira pontosan estek egybe, hogy nem tudom véletlennek tekinteni őket. Most pedig: egy villám és egy üstökös, ami jóval több ember számára jelenthet nyilvánvalót, mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja - én is.

Volt idő, mikor csak a te szavaid tartották bennem a lelket, hogy ne adjam fel. Ezek a szavak vittek rá, hogy fontos döntéseket hozzak meg, amikre lassan, de biztosan kezdem felépíteni az életem. Volt idő, mikor csak az emlékednek éltem, mert nem volt más, ami tartani tudta volna bennem a lelket. Aztán szépen lassan, ahogy kiszabadultam aranykalitkámból és repülni kezdtem, elkezdtem észrevenni, mennyi mindent tartogat még nekem az élet. Amivé általad lettem, és amit tőled tanultam, mindig is egy részem marad - egy igazán fontos részem -, de tudom, hogy nem élhetek örökké egy emléknek, ahogy nem is veszíthetek el valamit, ami tulajdonképpen sosem volt az enyém. Hogy miért pont te váltál ennyire meghatározóvá az életemben, nem tudom. Mégis valami megpecsételődött azokban a napokban, évekkel ezelőtt...

Annyi mindent mondanék neked... de, ha lenne rá lehetőségem, lehet, hogy mind egyetlen egyszerű szóba sűríteném: köszönöm.

agyfasz... + kuncsorgás kreditért

Nem hiszem el, hogy ilyen fasz tanáraim vannak! Ez most nem humor, hanem halál komoly, mert srácot simán átengedett volna annyival, amivel én odamentem - szarabbul produkálót is engedett át előttem! Max pontosra tudom az egyik tételt, csak azért is abba a kibaszott három diába kell belekérdeznie, amit nem néztem át. Minden mást fullosra tudtam volna, hát nem meghúzott a szemétláda?
Most bezzeg kuncsoroghatok, járőrözhetek kurzusfelvevő lappal, hogy meglegyen az a kibaszott kredit, nehogy költségesen végezzem. Faszom az egészbe... Már kiüvöltöttem magam telefonon szegény anyámnak, fatert elküldtem a jó büdös p*csába (nem tudom szebben mondani), és jó eséllyel elszívok még vagy fél doboz cigit, mire délután csoporttársammal összefutok. Így akarjak leszokni, bassza meg...

Emberek... mindenhol, vazze...

Reggel végre rászántam magam, hogy tanulok az esti vizsgámra. Addig nem is lett volna baj, h a buszon összefutottam egyik kolis ismerőssel, bementünk, szereztünk kaját, satöbbi. Bemegyek könyvtárba, éppen, hogy nekilátok, mikor jön szembe csoporttársam, ha már ott van, meg én is, vegyük már fel a bérletet, satöbbi, rendben van. 2 óra mínusz, + menjek kari buliba, jeges estre, satöbbi, ami jövő héttől még bele is fér. Kimentünk rágyújtani, egyenesen jöttek a többiek, még jobban menjek ide, oda, + másik 2 azonos nevű ismerősöm + 1 csávóka, mondom rendben, most már tényleg bemegyek, és tanulok. Menet közben - mert miért is ne -, megint megkiabált egy ismerős, mi lesz a csütörtök/péntek estével, mert miért is ne, bár igaz, ami igaz, én mondom mindenkinek, hogy utcán + nem alvás után kissé csőlátásom van és anyám mellett is képes vagyok elmenni az utcán, nyugodtan vágjanak fejbe, ha nem veszek észre valakit :) Épp, hogy becsekkoltam a könyvtárba - ahol korában fent hagytam a holmim egy részét -, hallom, valaki szól utánam, hátranézek: jéé, ezt is ismerem a koleszból. Elkezdtünk beszélgetni, kiderült, ugyanarra a vizsgára kellene tanulnunk, és, ha már ott volt, betársult. Persze a tanulásból, mint annak a rendje, közös szenvedés, ökörködés, asztalon alvás + vizsga előtt kajálás lett, mert miért is ne. Ez alatt természetesen facebookon is zajlott az élet, megszültük a vizsga utáni szokásos, heti minimum 1 kártya + pálinka menüt, és, ha már ismerős kocsmába tévedtem, legalább a telefonom is fel tudtam tölteni, ami jól jött, mert kiderült, közben drága imádott anyukám is hiányolt.
Azt hittem, itt kifújt végre a nap mára, zenét hallgatva baktattam ki némi tesco kerülővel a megállóba, hogy ne holnap kelljen kajára/cigire vadásznom. Szállnék fel a buszra, mikor hallom, megint szól utánam valaki: hát nem a dálutáni tanulótársam késte le a korábbit? :D És igen, mikor a lépcsőház előtt elköszöntünk, tényleg azt hittem, végre magamra zárhatom az ajtót. Aztán megláttam az olvasatlan üzenetek listáját....
A vizsgám elb@sztam, de legalább volt egy jó napom :D (fogalmazás stílusáért, hibákért megint 30 óra nem alvás + pálinka tehető felelőssé...)

VizsgaidőSuck +

Az elmúlt hetekben beállt egy bizonyos rendszer, miszerint két-három napig alszok rendesen, napi 10-12 órákat, vizsgák előtt pedig semmit. Jelentem, hogy ezt is meg lehet szokni normális koffeinmennyiség bevitelével - már, ha a napi 4 kávé + mate literszámra normálisnak számít. Holnap megintcsak szóbeli megmérettetésnek nézek elébe (rohadna meg, aki kitalálta, hogy nem elég az írásbeli nálunk sem), de annyira ez az anyag sem vészes, ha érti az ember.
Amiről valójában írni akartam ide, kapcsolódik a vizsgákhoz, hiszen rendszerint a vizsgákat követő estét egy bizonyos társaságban töltöm, ami az utóbbi időben egyre kedvesebb nekem. Miután csalódnom kellett, méghozzá nagyon keményen valakiben, akiben megbíztam, nem gondoltam, hogy lesz még valaki, főleg nem ilyen gyorsan, akivel szívesen töltöm az időmet, és, akivel mindent meg tudok beszélni, vagy, aki ráérez, hogy mikor kell keresnie. Ő rángatott vissza az útra, amiről valaki más miatt majdnem letértem, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Nem gondoltam, hogy lesz még ember, aki ennyire a mindennapjaim részévé válhat, mégis így történt. Korábban is jó kapcsolatban voltam az illetővel, de csak az elmúlt hetekben jöttem rá, hogy a felszínes jó viszony lassan valóban barátsággá fejlődött. És ez boldoggá tesz, hiszen végre van valaki, aki segít megvalósítani a célokat, amikkel annak idején ebbe a városba érkeztem. Jót tesznek kicsi lelkivilágomnak azok az esték, amiken összejövünk, hiszen vele olyan dolgokról is beszélhetek, amikkel másokkal nem, olyan oldalam is ismeri, amit más nem, és megért olyan elképzeléseimet, amiket más előtt nem merek felhozni. Előtte végre lehethetem a terheket, és egy-egy ilyen este után könnyebbnek érzem visszavenni őket. Egyszerűen csak örülök, hogy léteznek még ilyen emberek, és, hogy a barátomnak nevezhetek egyet ezek közül :)

Home sweet home

Igazodjon ki fateron a jóisten, mert hogy én nem tudok, az biztos. Szilveszter éjjel az utcára kell mennem, mert mindent megtesz, hogy ne bírjam elviselni, elüldöz, ahogy csak tud, aztán megsirat, ha visszajövök. Mikor otthon vagyok, úgy viselkedik, mint aki ne akarja, hogy ott legyek, mikor nem vagyok ott, folyton azt hallgatom, mikor megyek. Most akkor mi a fene van???

Na, de a lényeg: két hétnyi szénszünet után végre itthon :) Az ünnepeket túléltem úgy, ahogy és idén is stílusosra sikeredett a belépőm a koleszba. Tavaly ismerősömmel együtt, közvetlenül a porta előtt állt meg a távolsági, látni kellett volna a portás fejét, mikor belibbentünk a koleszba :) Idén pedig, szintén, mint áshás szamár érkeztem a szokásos négy, de rohadt nehéz csomaggal, amiket éppen a portáig bírtam elvonszolni a helyijárattól (rohadjon meg, aki kitalálta, hogy bérlettel nem lehet városon belül távolságival utazni). Abban a pillanatban, ahogy átléptem a kapu vonalát, a kezem szépen megadta magát, táska, kajás szatyor a földre. Megérkeztem... Nulla alvás és nyolc kávé után a világomat nem tudtam, nem, hogy a portás kérdéseire értelmesen válaszolni. Most már túlvagyok a kipakoláson, az ismerősökö, nemsokára a kaján is túlleszek, aztán koffein, kávé, tea, minden más jön, ami kell, hogy kibírjak még egy éjszakát, levizsgázzak holnap reggel, majd végre kialhassam magam, bekszülve a holnap estére eltolt szénszünet utáni újrabefogadási szertartáshoz.