Emberek... megint

Akármennyire is elegem tud lenni belőlük néha, időnként rájövök, hogy szükségem van ezekre a nemnormálisokra körülöttem. Jó látni, hogy az elmúlt három évben, mióta nulla ismerőssel a városba kerültem, szépen lassan kiépül valami, amiben jól érzem magam (igen, ez azt jelenti, hogy egyre kevesebb olyan este van, amikor becsörtetek a lakásba, levágom a táskám valahova, magamra csapom az ajtót, és nagy ívben tojok a világra). Jó úgy kimenni a lakásból, hogy tudom, kik vesznek körül, jó úgy végignézni a kolin, hogy tudom, hova kell kopogni, ha van valami, és akkor is előkerül pár arc, ha csak úgy punnyadok a falak között, álom és ébrenlét határán, mert ők nem felébreszteni akarnak, hanem bedögleni a gép mellé, beindítani valami lejátszási listát, és együtt punnyadni, miközben az élet nagy dolgait tárgyaljuk ki, vagy éppen ökörködünk, ha arról van szó. Jó, hogy látok embereket, akik bizalommal fordulnak felém, és akikről tudom, hogy én is így fordulhatok hozzájuk. Három év az három év... ami alatt a tyúkanyók kakukkfiókája felcseperedett, és megtalálta természetes élőhelyét... sőt, annak határain is túllép alkalmanként :D humánetológiai szenzáció: informatikus a természetben