Megszokhattam volna már, hogy a terveim szinte soha nem úgy alakulnak, ahogy én azt kigondoltam, mégis szinte félelmetes, mennyire úgy alakulnak, ahogy érzem, hogy történni fognak.
Évek óta bennem volt valami, ami azt sugallta, hogy előbb fogom látni a szülőfölded, mint azt, ahol az lettél, akit ismertek (vagy ismerni véltek).
Nem terveztem, eszembe sem jutott, hogy belátható időn belül eljuthatok oda... "majd egyszer"-ként szerepelt a terveim közt, de semmi több.
Mikor felmerültek ottani kapcsolatok a munkában, csak legyintettem, mondván: mi közöm ehhez? Hiszen nem is volt, három mondatot se váltottam az ottani csapattal, és amúgy is ki a fene vagyok én hogy azt mondják, visznek felmérni, amit kell? Teljesen más feladataim voltak egy másik projektben, másik csapattal, másik országban, és igen, kellett, hogy helyileg is ott legyünk többször, mert ez szükséges, hogy megfelelően végezzük a munkánk, de mégis: egy másik országról beszélünk, egy másik égtájról, egy másik csapatról, amiben nyakig voltam, most is nyakig vagyok, és csak reméltem, hogy "majd egyszer".
Mégis visznek, ráadásul derült égből nagyon gyorsan, amint a határokon közlekedni lehet... Igaz, nem oda, ahova terveztem, nem úgy, ahogy terveztem, mégis legalább arra a földre léphetek, és talán láthatok valamit abból, amit te láttál.
Reményekkel telve megyünk oda egy csapattal, dolgozni megyünk... egy olyan életből, amit mindig is akartam magamnak, mielőtt egyáltalán elindulok ezen az úton.
A terveim borultak, közben viszont újak születnek: mások tervei, amik végül mégis oda sodornak, ahol lennem kell... ahol lenni akarok.
