Hinni, tenni, bízni, remélni és még többet tenni: csak így működhet

2021 a kemény munka és az érdemek éve... mégis az érdemtelennel történnek újabb csodák, ráadásul olyan gyorsan, hogy még feldolgozni sem tudtam mind.

Arra sem figyelt senki, amikor 2020-at a változások évének nevezték, a világ pedig mintha kofurdult volna önmagából, és még mindig azért küzd, hogy helyre állhasson.
Az én életem is fenekestül fordult fel, mégis minden nap álmaim útján jártam. Minden negatív ellenére valahogy felém más irányba változtak a dolgok: a körülöttem levők felemeltek, támogattak, hittek bennem, olyan energiákkal töltöttek fel, amik közepette bármire képesnek éreztem magam, én pedig valósággal szárnyaltam köztük. 

Magamtól soha nem jutott volna eszembe belevágni egyik folyamatba sem, ami idén elkezdődött, mégis valahogy adta magát minden, és így, hogy már benne vagyok, bele is állok időt, energiát, erőfeszítést nem kímélve a melóba, tanulásba, amibe kell, hogy eljussunk arra a szintre, amin lenni akarunk. Azok a napok, amik mostanáig egyet jelentettek az emlékezéssel, mára egy új időszámítás előestéit jelentik, hiszen éppen ezek másnapjain tettük meg életünk legjelentősebb aláírásait. 

Én, a nincstelen, névtelen senki, aki a kilátástalanságon kívül sokáig semmi mást nem ismert, aki csak lehajtott fejjel járhatott, akinek folyamatosan le kellett nyelni vadidegenek szidalmait, ma egy meredeken felfelé ívelő vállalkozás résztulajdonosaként, emelt fővel nézhetek szembe a világgal egy olyan csapattal mögöttem, akikre talán szavak sincsenek. Hihetetlen kimondani a szavakat: a cégünk, a csapatom, a projektjeink, és mindezek mögött ott vannak ők: a srácaim, a gyerekeim, a testvéreim (és amikor én vagyok bajban, a bátyáim) akikre hihetetlenül büszke vagyok. 

Nincs nap, hogy jutna eszembe, hogy is jutottam eddig, hogy ne töltene el egy mérhetetlen hála mindenki felé, aki akár csak egy rövid időre is része volt ennek az útnak, mert valóban hosszú, és sokszor nehéz volt eddig eljutni, és azért azt se felejtsük el, hogy amit útnak nevezünk az többnyire egy akadályokkal telepakolt szlalompálya ebben az országban, amiknél sokszor elestem, de valahogy mindig ott volt valaki, aki rávett, hogy felkeljek és folytassam tovább. 

Vannak dolgok, amiket az ember soha nem felejt el, ahogy azoknak az arcát sem, akik az évek során maradandó nyomot hagytak egy nincstelen senki lelkében, akik valahol valamit néha akár ismeretlenül is megláttak bennem, akik nélkül ma nem lennék itt... akik nélkül talán nem is léteznék. Ők azok, akik kiálltak mellettem, mikor a hajléktalanság szélén álltam, akik megpakolt tányérral dörömböltek az ajtómon, mikor nem volt mit ennem, akik munkát adtak és tetőt a fejem fölé, ami alatt máig élek, akikkel napról napra segítettük egymást, hogy túllendülhessünk a nehézségeken, vagy akár csak egy-egy estére elfelejthessük őket, akik szeméből az élet nézett vissza rám, de azok is köztük vannak, akiktől sokszor kemény leckék árán tanultam valamit, és általuk fejlődtem.

Elmondani sem tudom, mennyire hálás vagyok minden percért, minden könnycseppért, minden fenékbe rúgásért, minden mosolyért... mindenért. 

Ma repülök, és ti vagytok a szárnyaim. 

Nem várok még egy évet.