Vannak álmok, amiket hang nélkül őrzöl szíved egy mélyen elrejtet zugában. Csendes reménnyel együtt rejted el őket a világ elől, mert a világot nem az álmaid, hanem a tetteid érdeklik. Azt látják csak, mit teszel le az asztalra, a miértek nem rájuk tartoznak. Nem kérdezik, mi van mögötted, miért dolgozol heti ötven órát, miért küzdesz olyasmiért, amiben sokadjára buksz el, miért kezded újra mégis... és ha rájönnek, honnét jöttél, nem értik, hogy csináltad végig. Ha van egy "miért", az ember olyasmiket is kibír, amik súlya alatt talán összeroppana. Nekem néha több is volt.
Van egy álmom, amit gyerekkorom óta őrzök. Van egy álmom, amiért életben maradtam, amiért tanultam, dolgoztam, küzdöttem, és most lehetőségem lenne megvalósítani, mert életemben először olyan helyzetben vagyok, hogy megengedhetném magamnak. Van egy álmom, amit félek megvalósítani, hiszen egész életemben ez hajtott előre, ez adott erőt, hogy újra és újra a felszín felé törjek, valahányszor összecsapnak felettem a hullámok, és ha ez az álom már nem lesz, mihez kezdek? Igen, lesz egy életem, amibe visszajövök, lesz egy munkám, amit csinálok, de miért?
Van egy álmom, amit legszívesebben azonnal megvalósítanék, de ha ezt elvesztem, nem marad semmim, ami előre visz a holnap felé. Létezhetnek vajon álmok, amiknek az a céljuk, hogy álmok maradjanak, mert a valóság soha nem történhetett volna meg nélkülük?
Ha létezhet is olyan valóság, amiben nincs szükségem erre az álomra, az nem itt van, nem most, és főként nem nekem. Nem akarok egy olyan valóságot, amiben olyasvalakinek kell lennem, aki nem vagyok. Nem akarok olyasvalakihez tartozni, akié soha nem lehetek egészen, mert egy részem mindig is hozzád fog tartozni, egy olyan részem, ami nélkül soha nem lehetnék teljes, így tovább álmodok: egy olyan világról, amiben a csodák megtörténhetnek, és amiben a két világ közti szakadék nem áthidalhatatlan. Nem hiszem, hogy valaha lesz bárki az életemben, akivel megoszthatnám ezt a résztem, aki teljesen megérthetné, miért ennyire fontos nekem, így tovább álmodok valamiről, ami soha nem lehet a valóság része... de legalább az álmot a magaménak érezhetem.
Ugyanakkor van egy másik világ, ami az én valóságom, az, aminek csak az álmaimon át lehetsz része. Ebben a valóságban soha nem engedhetném meg mgamnak, hogy színt valljak erről az álomról, amit talán ha ismernének, mindent tudhatnának, és ha ezt nem ismerik, semmit sem tudnak rólam. Ez a semmi mégis elég ahhoz, hogy egymás legapróbb rezdüléseiből olvassunk, tudjuk, mit szeret a másik, mit fogad el, mit visel el, mit tolerál, mit igényel mikor igényli, milyen fóbiái vannak, és mi akasztja ki teljesen. A körülöttem levők ezeket tudják rólam, ahogy én is róluk: mostanra évek vannak mögöttünk, és előttünk is, mert mind otthonra találtunk egy idegen városban, ahova sosem terveztünk megérkezni. Olyannak ismernek, amilyen vagyok, ahogy én is őket, és a hibáinkkal együtt fogadjuk el egymást. Sokat tanultam tőlük, formáltak, ahogy te is, és hiába azokban az időkben a te emlékedbe kapaszkodtam, őket hívtam fel, mikor olyan bajba kerültem, amiből ki akartam keveredni... aztán, mikor olyan bajba kerültem, aminek csak véget vetni akartam megoldás helyett, ők hívtak fel engem, hogy megtanítsanak, a hibáink valójában azok, amik teljessé, egésszé, megismételhetetlenné tesznek minket, mert tanulni csak ezek által tudunk.
Sajnálom, hogy volt idő, mikor el akartam dobni ezt az életet, de nem ígérhetem meg, hogy becsülni fogom, mert már becsülöm. Te nézel vissza rám az utcán szembejövő rég nem látott ismerős szeméből, akivel egymás nyakába ugrunk, te kísérsz az úton, mikor hozzájuk indulok, és az ő mosolyukban a te ajándékod érzem nap mint nap.
Miért élem újra évről évre azokat a heteket? Miért idézem fel újra és újra azokat a napokat, amik során olyan fájdalmat ismertem meg, amit sosem éreztem? Miért őrzöm azt az estét a vonaton, amikor nem beszélhttem, azokat a perceket, amiknél mélyebb csendet sosem hallottam, és azt a számtalan néma könnyet, amit az éjszakába rejtettem? Miért élem át évről évre újra azokat a napokat, amik mára csak egy széljegyzetté váltak a történelem sorai közt? Miért tépem fel újra ezeket a sebeket ahelyett, hogy hagynám, hadd tegye az idő a dolgát?
Mert rettegek attól, hogy elfelejtem. Ez a fájdalom formált, ez indított el az életbe, aminek kihívásaival enélkül talán szembenézni se tudtam volna. Ez a fájdalom emlékeztet, honnan jöttem, mi van mögöttem, és hogy váltam azzá, aki most vagyok. A mindennapok rohanásában kell, hogy időt szánjak erre, hogy emlékezzek arra, ami nélkül ma nem léteznék.
Te, aki ezt most olvasod, talán nem sokat értesz belőle. Nem is kell, hogy értsd. Elég, ha érzed.
Üvegömbbe zárt nyíló rózsát készítek a közepén ékkövekkel, melyeket ma még néhányan őriznek talán. Egy nap az üveggömb összetörik, és a rózsa hosszú álmából életre sarjad.
