Az elmúlt években természetessé vált, hogy a Google mindent tud rólunk. A névjegyzékünk, alkalmazásaink, dokumentumaink, levelezéseink, személyes beszélgetéseink, sőt a bankkártyaszámunk is elérhető minden eszközön, ami hozzáfér a fiókunkhoz.
Néhány érintéssel vagy kattintással bárhol elérhetővé vált minden, amit hónapok, évek alatt felhalmoztunk egy eszközön. Ez az egyszerűség bátorított fel engem is, hogy bátrabban cserélgessek romot a telefonon, hiszen automatikusan, a háttérben szinkronizált minden adatot a Google fiókommal, a készülék pedig naprakész volt, mielőtt kettőt pislogtam volna.
Hogy ez mennyire természetessé vált, csak akkor vettem észre, mikor beruháztam egy eszközre, ami alapértelmezetten nem a Google-ön keresztül szinkronizál, hanem a saját felhőjével. Ahogy elmúlt az újdonság varázsa, a szép animációk és akadás nélküli rendszer mögött rájöttem, mi hiányzik.
Akármennyire jó rendszert alkotott a Xiaomi, akármennyire gyors, akármilyen jól optimalizált, közvetlen Google szinkronizáció nélkül az adataim nem éreztem biztonságban.
A hardver azonban a kezemben volt, az egyik utolsó széria azok közül, amik nyitott bootloaderrel kerültek ki a gyártósorról. A garancia feltételeinek ismeretében, több éves okostelefonos tapasztalattal mögöttem bátran álltam neki rootolni, saját romot, kernelt tenni rá, hogy a végsőkig kihasználjam a hardver adottságait, amiben nem kellett csalódnom.
Két hónap intenzív használat után kijelenthetem: megérte. Egyrészt a befektetés, hogy rászánjam magam erre a nagyobb kiadásra, másrészt pedig a bátorság, hogy bele mertem nyúlni a biztosba a bizonytalanért.
De jó dolog-e, hogy az android nyomán mindent egy helyen tárolunk, amihez, ha nem férünk hozzá, teljesen elvesztünk a saját eszközeinken?
