Egy ideiglenes fedél, egy kollégium volt, ahova érkeztem évekkel ezelőtt, aminek falai közt otthonra leltem. Az első nyaram első hetének végén otthon - ahonnan jöttem - zokogtam, hogy haza akarok jönni - ide. Egy kollégiumban élek, ahol életemben először olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek, és akiket én is szerethetek. Családom lett itt: testvéreim, akiknek ha kell anyjuk, ha kell, gyermekük vagyok. Életemben először érzem az otthon melegét: haza jövök minden nap a helyre, ami nem csak nekem ad otthont, és aminek talán csak egy helynek kellene lennie, ahol alszunk. Mégis itt élünk, összezárva, miközben az életünk felépítésén fáradozunk: együtt, családként.
Bármilyen hatalom vezérelt is ide, köszönöm, hogy itt élhetek. Köszönöm, ezerszer is.
Négy évvel ezelőtt én nem eljöttem otthonról: hazajöttem. Reményeim, biztonságom, félelmeim, álmaim, jelenem és jövőm: ez az én otthonom - az én gyönyörű Szegedem...
