Csak egy idézet...

Egy dolog kiírni magadból dolgokat, és teljesen más a lelkeddel írni. Van, amikor egy zene, néhány hang olyan érzelmi lavinát indít el benned, hogy nem tudod, sírnod vagy nevetned kell. Egyszerre örülsz és közben úgy érzed, mintha lelked egy darabja szakadna ki és térne vissza beléd. Ez az a pont, mikor nem létezik az írásnak technikai része: nem törődsz a tagolással, szerkezettel, nem látod a billentyűket, sem a leírt szöveget, csak a képet, az érzést, a színeket, és nem merül fel benned az a kérdés, hogy öntsd szavakba, mert pontosan tudod. Érzed, hogy honnan kell elvenni és hova kell még adni. Kimondasz dolgokat, amiket talán soha nem tennél meg. Felvázolsz egy jellemet, ami talán soha nem létezett, mégis ott van, benned. A lelked az, annak legmélye, vágyai, sikerei és kudarcai más-más álarc mögött. Tudatosan tervezel, mégis minden sor, minden jelenet egy érzelemhullám eredménye. Ezeket most először merem kimondani, leírni és megörökíteni. Káosz válik rendszerré, részek válnak egésszé és egészek olvadnak össze egymás részeivé. Végre merek a lelkemmel írni, nem az eszemmel és nem a kezemmel. 

"Tudom, hogy el fogom őt veszíteni. De nem mindegy, hogyan, és hogy addig mi történhet. Tudom, hogy nincs esélyem megakadályozni, vagy lelassítani, ami vele történik, de arra van esélyem, hogy kihasználjam az időt, amit együtt tölthetünk. "

"Az egyetlen, ami változott, hogy most már van mire emlékeznem... és szeretném, ha még lenne..."

"Könnyek és nevetés keveredett, egy pillanatra pedig úgy tűnt, mintha minden futó mosolyomért könnyekkel kellene fizetnem. Talán így is volt, ki tudja. "

"Az élet, amibe most belevágtam, tudtam, hogy sok sikert és rengeteg örömöt tartogat nekem. Ugyanakkor ott volt felette egy mindent elsöprő fájdalom árnyéka is időzített bombaként, amiről senki nem tudta, mikor fog robbanni."

Az őszinte vallomások könyve van születőben: egy lélek fohásza, ami a kiutat keresi - egy másik embert, akiért képes azokra a dolgokra, amiket magáért nem tenne meg. 

"  Az erdő fohásza
Vándor, ki elhaladsz mellettem
hallgasd a kérésem.
Én vagyok tűzhelyed melege
Hideg téli éjszakákon,
Én vagyok tornácod barátságos fedele,
melynek árnyékába menekülsz a tűző nap
elől, és gyümölcsöm oltja szomjadat.
Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja
Én vagyok asztalod lapja,
Én vagyok az ágy, amelyben fekszel,
A deszka, amelyből csónakodat építed.
Én vagyok a házad ajtaja, bölcsőd fája,
koporsód fedele.
Vándor, ki elhaladsz mellettem,
ne emelj rám kezet!
Ne bánts! "

Az ember fohásza. Az én fohászom. Hozzád.

Félelmetes belegondolni, hogy lassan tíz éve már a kezdeteknek. Csak egy hobbinak indult - egy kamaszkori divatnak, amiből lassan életem legmeghatározóbb eleme vált. A fél életem ezzel töltöttem hosszabb-rövidebb kihagyásokkal, mégis mindig, mindenhol ott volt, és csak arra várt, hogy én kinyíljak benne. Alig néhány megabájton ott van a fél életem munkája, vergődése, szárnyalása, nevetése és sírva dalolása. Ha mondanom kellene egy dolgot, ami nélkül nem tudnék másnap felkelni, ez lenne az. Eljött az ideje, hogy kilépjek végre az árnyékból és kimondjam: nekem az írás mindenem - ez az életem. Ebben vagyok önmagam, amit annyi ideig kerestem, és olyan régóta volt a kulcsa a kezemben, mégsem vettem észre mostanáig. Írni olyan, mint levegőt venni: természetes, de nélküle nem léteznék. Nélküle nem lennék az, aki vagyok - talán senki sem lennék. 
Regényeim birodalmában járunk: ha ránézek az egyik nevére, már tudom a történetet, mennyit írtam, meddig írtam, és hol akadtam el benne. Tudom, mi ihlette, szinte látom magam előtt azokat a varázslatos pillanatokat, amik nyomán megszületett egy újabb gyermekem: mégsem tudtam úgy megírni őket, ahogy kellett volna. Az írás élethosszig tartó tanulás, mert mindig lehet újabb és újabb fortélyokat elsajátítani, amik nyomán több élet vihető a sorok közé, és kevésnek ítélető, ami eddig köztük volt. Talán túl sok energiát öltem bele eddig is. Mégsem tudnék élni anélkül az érzés nélkül, amikor egy kép, film, vagy zene hatására elementális erővel üt be a felismerés: tudom, mit kell írnom. Akkor pedig egyszerűen nem tudok megálljt parancsolni magamnak, időt és energiát nem kímélve koptatom a billentyűket, amíg nem jutok a fejben összeállt jelenet végére. Már csak arra kell rájönnöm, hogy amit annyira élénken látok ilyenkor, legalább annyi élettel, és olyan részletességgel tudjam visszaadni, ahogy szeretném, anélkül, hogy unalmassá tenném azt. Tudom, hogy eljön az a nap, amikor nem akadok el ugyanazon a ponton mint eddig, és talán ugyanezen a napon végre elégedett leszek az írásaimmal.