Válaszokat keresünk a másik szemébe nézve. Mástól várjuk a megerősítést, és a reményt, hogy talán mellette leküzdhetjük saját bizonytalanságunkat. Az ember önmagában senki és semmi. Viszont a másik szemébe nézve teljessé válhat, és olyan válaszokat találhat meg, amire magától talán csak túl későn jönne rá.
Az ember kiváló színész. Előadja a magabiztosság látszatát tanulva elsajátított gesztusokkal, amik ezt hangsúlyozzák, hogy a másik véletlenül se vegye észre érdemtelenül a játék mögötti valódi tartalmat. Nevetünk, miközben sírnánk, hogy a világ erősnek higgyen minket. És sokszor ezt a falat azok előtt az emberek előtt is fenntartjuk, akik már jó ideje a lelkünkbe látnak.
Nem vagyok jó emberismerő, viszont észreveszem a jeleket. Felismerem az apró gesztusokat, akaratlan nonverbális megnyilvánulásokat, amik nyomán gyorsan meg tudom fejteni, mit próbál rejtegetni előlem a másik. Nem kell ehhez nagy tudomány, elég a tartást, az arc vonásainak és a tekintetnek változását figyelni.
Azt mondják, az emberek lelkébe látok. Erre pedig csak úgy lehetek képes, ha az adott pillanatban lelkem egy részét megosztom velük - egy olyan részét, amit kiemelek a fal mögül, amivel a világgal szemben védem magamat. Játszom én is, ahogy mindenki más, de mivel ismerem az apró jeleket, amik elárulhatnak, így el is tudom fedni őket, ha akarom.
Viszont mivel az ember önmagában senki és semmi, így nekem is le kell néha engednem a falakat, és a másik szemébe nézve keresni a válaszokat, amik talán előre vihetnek egy új kezdet felé.
