Talán valóban a sors hozott erre a vidékre éppen most éppen ezzel a társasággal. Dolgozni jöttünk, és tulajdonképpen azt is csináljuk... home office-al ellentétben normál munkaidőben, akkor viszont brutális teljesítménnyel, reggelről ne beszéljünk, mert az mindenkinek nehéz, hiszen egy óránk sincs magunkhoz térni, mert minden percet kihasználunk az alvásból (és a szálláson levő jó matracokon töltött időből), viszont munkaidő után szánunk időt, energiát életre, szórakozásra, társaságra, önfeledt nevetésekre (még akkor is, ha a munkát nem mindig tudjuk letenni: simán képesek vagyunk főzés, satöbbi közben kitalálni a rendszert és egyeztetni az ügyfél igényeit azzal, mink van, és mit kell még átvenni velük), aminek vége persze mindig éjfél környékén lesz... mégis a stresszes munkával együtt, azzal együtt, hogy néha már húsz perccel a kezdést követően nikotinért sír minden alkatrészem, miközben üvöltenék, miért szar éppen valami a rendszerben... velük mégis valahogy átvészeljük ezt és kibírjuk a végéig, mert tudjuk, hogy meg tudjuk oldani.
Ahhoz képest, amit eddig ismertem, szinte a világ végéig jöttünk, távol az otthonunktól, távol a hazánktól, és közben olyan kapcsolatok születtek és erősödtek, vagy éppen változtak meg, amire a legkevésbé számítottam volna. A srácok, akikkel érkeztem, mintha a testvéreim, vagy éppen a fiaim lennének, a főnök mintha mindannyiunk apja egy kicsit, aki mégis benne van minden hülyeségben, sőt gyakran több kreténség árad belőle, mint amit együtt fel tudunk dolgozni, az ember, akihez évekig szólni se mertem, és akivel ha visszamegyünk, jó eséllyel ugyanúgy óvatos maradok, de most még itt vagyunk: családként, csapatként, valakikként, akik egymásra számíthatnak, és akik alkotnak valamit, amit nem tudok megnevezni... de ennek a valaminek én is része vagyok, mert ha szar a meló, azt együtt csináljuk végig, ha a srácok ügyesek, sosem mulasztom el dicsérni őket, és ha én oldok meg valamit... sokszorosan kapom vissza tőlük az erre fordított erőfeszítéseket.
Idejét sem tudom, mikor volt utoljára ennyire jó estém: ahol a társaság nem arról szól, kinek mennyire jól megy, nem akarjuk kényszeresen überelni a másikat, hiába csúszik bele némi munka még italozás közben is, nem érezzük kényszernek, egyszerűen csak együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, nevetünk, segítünk egymásnak, és együtt nagyon is jó dolgokra vagyunk képesek, mert ki tudjuk egészíteni egymást... tulajdonképpen mikor is mosolyogtam vagy nevettem őszintén az elmúlt pár évben, ha nem róluk volt szó, vagy nem velük voltam? Talán csak, ha otthon voltam, vagy anyámmal beszéltem... és néhány ritka alkalommal, amikor apám apámnak éreztem.
Ez itt az én életem, és mára elmondhatom, hogy ha az én választásom volt, akkor jól döntöttem. Ha más hatalom sodort ide, akkor annak mindig hálás leszek.
Mindig is egyedül néztem szembe a világgal. Most is ugyanezt teszem, mégsem vagyok magamra hagyva. Ez az én otthonom, ahova boldogan térek haza, ahol vár valami, amiről soha remélni sem mertem, hogy lesz... egy boldog, kiegyensúlyozott, magabiztos nőként érkeztem ide éppen én, a félszeg, önbizalomhiányos, nincstelen, névtelen, lehetőségek és jövő nélküli senki, aki a jég hátán is túlélt valahogy, amíg szembe nem jött az élet.
Mások szemében ma sincs semmim, de ha csak egy napra cserélnének velem, ha csak egy órára tudnának az én szememmel látni, ha csak egy percre képesek lennének érezni mindazt a töménytelen, szinte feldolgozhatatlan boldogságot, ami elönt, mikor végignézek az életemen, és látom, honnét hova jutottam, mi minden kellett, hogy ma az legyek, aki, talán megértenék, hogy ez a "semmi" valójában egy olyan "minden", aminek értékét sosem ismerték.
Korábban megismertem már sok formáját a boldogságnak, de ezúttal is egy olyan oldalával találkoztam, amiről azt sem tudtam, hogy létezik... és, hogy mindezt ezen az áldott földön ismerhettem meg, talán csak még értékesebbé teszi mindezt.
