Ha tudnám, hogy holnap, ma, vagy egy óra múlva meghalok, nem szólnék senkinek. Nyomtalanul tűnnék el - hagyaték nélkül, szavak nélkül, minden nélkül: semmivel, ahogy érkeztem. Talán kimennék a partra, de talán csak a mezőre, hogy az otthonom legszebb részeit lássam utoljára. Talán imádkoznék: köszönetet mondanék, de nem kérnék kegyelmet - tudom, mit érdemlek. Nem kérnék bocsánatot, mert mindent, amit mondtam vagy tettem, az adott helyzetben és körülmények között helyesnek éreztem. Hogy félnék-e, nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a jelen félelmetesebb, mint meghalni. Minden nap felkelni, élni, küzdeni és az ár ellen úszni néha pokoli nehéz főleg abban a tudatban, hogy holnap újra végig kell csinálnod. Mikor már azt hinnéd, látod a kiutat, valami még távolabb tolja azt: mindig csak egy kicsit messzebb, hogy ott legyen, de esélyed se legyen elérni. Érezted már, hogy jobb lenne megnyugodni végre, és magad mögött hagyni ezt az őrült világot? Mi történt, mikor már majdnem megszületett a döntés a fejedben? Mi vett rá, hogy tovább menj? Normális, hogy te sem tudod erre a választ. Néha vadidegen emberek a saját és a mi tudtunk nélkül mentik meg az életünk - és talán mi is másokét - egy jó szóval, egy beszélgetéssel, vagy annak valamilyen módon történő tudatásával, hogy nem vagyunk egyedül. Így pedig talán az ember is kicsit erősebbnek érzi magát, hogy újra felkeljen másnap, és visszainduljon az őrülten monoton, kilátástalan mindennapokba.
Ha mégis eljönne az a nap, óra és perc, nem akarok nyomokat. Nem akarok sírt, temetést, főleg nem abban a városban, ahonnét érkeztem. Csak annyit kérek, hogy szórjanak a Tiszába, az emlékmű mellől, ahonnan először láttam meg a hajnalát egy új életnek.
