Karácsony?

A karácsonyfa alatt, a fényekben gyönyörködve, miután átadtátuk egymásnak ajándékainkat, álljunk meg egy pillanatra.

Szenteste van. Valóban a karácsonyt ünnepeljük ma? Vagy a fogyasztói társadalom időszakos, pánikszerű felvásárlási és ajándékozási lázát, az éves munkáért kiérdemelt prémiumokat és a hatalmas sütés-főzéssel járó összejöveteleket? Valóban azokkal töltjük ezt az estét, akik fontosak nekünk? Mindenre gondoltunk? Ha kimondom azt a szót, hogy karácsony, sokaknak talán eszébe jut a bevásárlóközpontok émelyítően giccses díszítése, az üzletek leárazásai - majd az ünnepeket követő még nagyobb leárazások -, az azokban tolongó egyre idegesebb emberek áradata karácsony előtt ajándékokért tolongva, karácsony után visszaváltandó ajándékokkal tolongva, a pánikszerű ellenőrzés, hogy vajon mindenkinek megvettük-e, amit terveztünk, aminek végén legtöbben arra jutunk, hogy még valamiért el kell rohanni az utolsó pillanatban. A szeretet ünnepéből a rohanás, feszültség ünnepe lett.

Álljunk meg egy pillanatra, és jusson eszünkbe, mit jelent a karácsony maga. Hatalmas partikat rendezünk, éjjel-nappal a konyhában robotolunk, hogy minden tökéletes legyen, és jóval többet költünk, mint az év többi részében. De vajon a valódi ünnepeltnek is van helye ezen a partin?

Lesz ez még így se

Azt hiszed, elégszer keltél már fel a padlóról, hogy most sikerüljön tovább menni, előrelépni. Mindig azt hiszed. Aztán örülsz, ha talpra bírsz vergődni.
Mindig azon a ponton ér el egy világ összeomlása, amikor már hinni kezdenéd, hogy talán most sikerülhet. Talán most képes leszel rá. Abban a pillanatban pedig úgy érzed, kicsúszott a lábad alól a végre biztosnak hitt talaj. Nem találsz fogást, ahol kapaszkodhatnál, csak egy szalmaszálat, amin sokszor az életed függ. Egy napon viszont, mikor sokadszorra vergődtél talpra, azt veszed észre, hogy a következő alkalommal talán az a szalmaszál sem lesz közted és a szakadék között.
Már te sem tudod, mikor voltál utoljára önmagad, mikor rájössz, hogy talán az se létezett soha. Minden csak egy tökéletesen felépített szerep volt. Eljátszottad a határozott kiállást, a mosolyt, a magabiztosságot, sőt sokszor még a kedvességet is, miközben legszívesebben ki sem mozdultál volna abból a biztonságos sarokból, ahol senki sem lát. Talán soha nem voltál más, csak egy üres könyv, amiből minden nap kitéptek egy lapot, miközben csak arra vártál, hogy valaki soraival életet adjon neki. Mikor pedig valaki végre tollat ragadott volna, már csak a borítót találta ott.
Ha hosszú időn keresztül nem számíthattál másra a bajban, talán soha nem fogod mások segítségét kérni. Akkor sem, ha még a kezed sem kell kinyújtanod érte. Inkább kúszol négykézláb a célod felé, hogy te magad tedd meg az utat. Nem a büszkeséged, hanem az önvédelmi ösztöneid diktálják ezt is.

Csak egy idézet...

Egy dolog kiírni magadból dolgokat, és teljesen más a lelkeddel írni. Van, amikor egy zene, néhány hang olyan érzelmi lavinát indít el benned, hogy nem tudod, sírnod vagy nevetned kell. Egyszerre örülsz és közben úgy érzed, mintha lelked egy darabja szakadna ki és térne vissza beléd. Ez az a pont, mikor nem létezik az írásnak technikai része: nem törődsz a tagolással, szerkezettel, nem látod a billentyűket, sem a leírt szöveget, csak a képet, az érzést, a színeket, és nem merül fel benned az a kérdés, hogy öntsd szavakba, mert pontosan tudod. Érzed, hogy honnan kell elvenni és hova kell még adni. Kimondasz dolgokat, amiket talán soha nem tennél meg. Felvázolsz egy jellemet, ami talán soha nem létezett, mégis ott van, benned. A lelked az, annak legmélye, vágyai, sikerei és kudarcai más-más álarc mögött. Tudatosan tervezel, mégis minden sor, minden jelenet egy érzelemhullám eredménye. Ezeket most először merem kimondani, leírni és megörökíteni. Káosz válik rendszerré, részek válnak egésszé és egészek olvadnak össze egymás részeivé. Végre merek a lelkemmel írni, nem az eszemmel és nem a kezemmel. 

"Tudom, hogy el fogom őt veszíteni. De nem mindegy, hogyan, és hogy addig mi történhet. Tudom, hogy nincs esélyem megakadályozni, vagy lelassítani, ami vele történik, de arra van esélyem, hogy kihasználjam az időt, amit együtt tölthetünk. "

"Az egyetlen, ami változott, hogy most már van mire emlékeznem... és szeretném, ha még lenne..."

"Könnyek és nevetés keveredett, egy pillanatra pedig úgy tűnt, mintha minden futó mosolyomért könnyekkel kellene fizetnem. Talán így is volt, ki tudja. "

"Az élet, amibe most belevágtam, tudtam, hogy sok sikert és rengeteg örömöt tartogat nekem. Ugyanakkor ott volt felette egy mindent elsöprő fájdalom árnyéka is időzített bombaként, amiről senki nem tudta, mikor fog robbanni."

Az őszinte vallomások könyve van születőben: egy lélek fohásza, ami a kiutat keresi - egy másik embert, akiért képes azokra a dolgokra, amiket magáért nem tenne meg. 

"  Az erdő fohásza
Vándor, ki elhaladsz mellettem
hallgasd a kérésem.
Én vagyok tűzhelyed melege
Hideg téli éjszakákon,
Én vagyok tornácod barátságos fedele,
melynek árnyékába menekülsz a tűző nap
elől, és gyümölcsöm oltja szomjadat.
Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja
Én vagyok asztalod lapja,
Én vagyok az ágy, amelyben fekszel,
A deszka, amelyből csónakodat építed.
Én vagyok a házad ajtaja, bölcsőd fája,
koporsód fedele.
Vándor, ki elhaladsz mellettem,
ne emelj rám kezet!
Ne bánts! "

Az ember fohásza. Az én fohászom. Hozzád.

Félelmetes belegondolni, hogy lassan tíz éve már a kezdeteknek. Csak egy hobbinak indult - egy kamaszkori divatnak, amiből lassan életem legmeghatározóbb eleme vált. A fél életem ezzel töltöttem hosszabb-rövidebb kihagyásokkal, mégis mindig, mindenhol ott volt, és csak arra várt, hogy én kinyíljak benne. Alig néhány megabájton ott van a fél életem munkája, vergődése, szárnyalása, nevetése és sírva dalolása. Ha mondanom kellene egy dolgot, ami nélkül nem tudnék másnap felkelni, ez lenne az. Eljött az ideje, hogy kilépjek végre az árnyékból és kimondjam: nekem az írás mindenem - ez az életem. Ebben vagyok önmagam, amit annyi ideig kerestem, és olyan régóta volt a kulcsa a kezemben, mégsem vettem észre mostanáig. Írni olyan, mint levegőt venni: természetes, de nélküle nem léteznék. Nélküle nem lennék az, aki vagyok - talán senki sem lennék. 
Regényeim birodalmában járunk: ha ránézek az egyik nevére, már tudom a történetet, mennyit írtam, meddig írtam, és hol akadtam el benne. Tudom, mi ihlette, szinte látom magam előtt azokat a varázslatos pillanatokat, amik nyomán megszületett egy újabb gyermekem: mégsem tudtam úgy megírni őket, ahogy kellett volna. Az írás élethosszig tartó tanulás, mert mindig lehet újabb és újabb fortélyokat elsajátítani, amik nyomán több élet vihető a sorok közé, és kevésnek ítélető, ami eddig köztük volt. Talán túl sok energiát öltem bele eddig is. Mégsem tudnék élni anélkül az érzés nélkül, amikor egy kép, film, vagy zene hatására elementális erővel üt be a felismerés: tudom, mit kell írnom. Akkor pedig egyszerűen nem tudok megálljt parancsolni magamnak, időt és energiát nem kímélve koptatom a billentyűket, amíg nem jutok a fejben összeállt jelenet végére. Már csak arra kell rájönnöm, hogy amit annyira élénken látok ilyenkor, legalább annyi élettel, és olyan részletességgel tudjam visszaadni, ahogy szeretném, anélkül, hogy unalmassá tenném azt. Tudom, hogy eljön az a nap, amikor nem akadok el ugyanazon a ponton mint eddig, és talán ugyanezen a napon végre elégedett leszek az írásaimmal.

Lelked tükre nem a sajátod

Válaszokat keresünk a másik szemébe nézve. Mástól várjuk a megerősítést, és a reményt, hogy talán mellette leküzdhetjük saját bizonytalanságunkat. Az ember önmagában senki és semmi. Viszont a másik szemébe nézve teljessé válhat, és olyan válaszokat találhat meg, amire magától talán csak túl későn jönne rá.

Az ember kiváló színész. Előadja a magabiztosság látszatát tanulva elsajátított gesztusokkal, amik ezt hangsúlyozzák, hogy a másik véletlenül se vegye észre érdemtelenül a játék mögötti valódi tartalmat. Nevetünk, miközben sírnánk, hogy a világ erősnek higgyen minket. És sokszor ezt a falat azok előtt az emberek előtt is fenntartjuk, akik már jó ideje a lelkünkbe látnak.

Nem vagyok jó emberismerő, viszont észreveszem a jeleket. Felismerem az apró gesztusokat, akaratlan nonverbális megnyilvánulásokat, amik nyomán gyorsan meg tudom fejteni, mit próbál rejtegetni előlem a másik. Nem kell ehhez nagy tudomány, elég a tartást, az arc vonásainak és a tekintetnek változását figyelni.

Azt mondják, az emberek lelkébe látok. Erre pedig csak úgy lehetek képes, ha az adott pillanatban lelkem egy részét megosztom velük - egy olyan részét, amit kiemelek a fal mögül, amivel a világgal szemben védem magamat. Játszom én is, ahogy mindenki más, de mivel ismerem az apró jeleket, amik elárulhatnak, így el is tudom fedni őket, ha akarom.

Viszont mivel az ember önmagában senki és semmi, így nekem is le kell néha engednem a falakat, és a másik szemébe nézve keresni a válaszokat, amik talán előre vihetnek egy új kezdet felé.

Gondolkodj el...

Mikor néztél meg utoljára egy napkeltét vagy napnyugtát? Mikor ültél ki a folyópartra csak azért, hogy élvezd a látványt, ami eléd tárul? Jártál valaha mezítláb a fűben pusztán csak élvezve magát az érzést? Mikor kirándultál utoljára csak úgy, hirtelen felindulásból? Egyáltalán megfigyelted már a fények és árnyékok játékát a falevelek közt?

Azt mondják: menj ki az erdőbe, keress egy tökéletes fát, és akkor leszel boldog ember, hogyha az első fát, amit meglátsz, azt tökéletesnek látod. Minden göcsörtjeivel minden hibájával együtt úgy jó mindenki, ahogy van.

Jobb esetben csak elmegyünk a természet mindennapi tökéletessége mellett. Általában viszont lábbal tiporjuk, meggyalázzuk, elpusztítjuk, ha útban van. Pedig csak egy egész kicsit kellene közelebbről megfigyelni, mit is veszítünk vele. Talán nem hoz eladható termést, nem hoz bevételt, mégis egy-egy eldugott kis városszéli miniatűr vadvilág is megannyi apró csodát rejthet, amik szavakkal elmondva apró dolgoknak tűnnek csak, és talán tényleg azok. Mégis mind különleges a maga nemében.

A csillagok, bolygók életéhez képest az emberi élet egy szemvillanás. Talán éppen ezért három biztos dolog létezik a világon, ami egy emberi életben az állandóság, biztonság és remény illúzióját keltheti: a napkelte, napnyugta és a természet időszakos újjászületése.

Ha minden elveszik, ezek akkor sem változnak. Éppen ezért gyűjthetsz erőt belőlük, hogy a legreménytelenebb helyzetben is talpra tudj állni.

 Talán ezek mellett a képek mellett is szó nélkül mész el.

Mégis nekem többek között ezek a képek tanították meg, hogy amíg létezik valami a világon, amit szenvedéllyel tudsz csinálni bármikor, ha alkalmad van rá, addig nem adhatod fel akkor sem, ha éppen minden, amit felépítettél kútba esni látszik. 

Amikor a vihar magába szippant...

Mikor a felhő felé emelem a kamerát, olyan, mintha kicsit a vihart érinteném.

Ha valakit egyszer magába szippantott a zivatar varázsa, többé nem tud szabadulni. A vihar egyszerre káosz és egység - egy tökéletes egység, ami a káoszból formálódik, és éppen ebben rejlik magával ragadó szépsége is.
Egy tökéletes zivatart látva a látvány néha annyira letaglózó, hogy képtelen vagyok fényképezni. Egyszerűen csak nézem a szemem előtt elterülő csodát, és elveszek benne. Leírhatatlan érzés, mikor a saját bőrödön tapasztalod meg annak az erejét, ami eddig csak a szemedet kápráztatta el. 

Az ég mostanában különösen kedves hozzám. Szó szerint. 

A vihar egységében szépség, szépségében tökéletes, és tökéletességében teljes. 

Ostoba az ember...

Idióta vagy. Mert hiszel az emberekben, bízol benne, hogy végre valakihez igazán közel kerülhetsz. Egy lélek lehettek több testben, egy gondolat több emberben. Azt érzed, igen, mikor kérdezel valamit, és a másik nem a kérdésedre, hanem a gondolatodra válaszol. És mikor már remélni kezdenéd, hogy végre megtaláltad őket, határokba botlasz. Olyan nemekkel szembesülsz, amik megkérdőjelezik, hogy vajon az elmúlt időnek csak egy része is valódi volt-e? Azt hiszed, előrelépés történt, mégis visszaránt valami: egy szó, egy tekintet, vagy egy egyszerű nem, amit ha egy órával korábban mondanak, talán rossz érzés és kérdőjelek nélkül mondhatod, hogy igen, tiszteletben tartod. Vajon mikor bajban vagy, ott vannak-e azonnal, kérdés nélkül vagy azt mondják, más programjuk van, és majd valamikor, egyszer előkerülnek... mikor éppen nekik kell valami. Azt mondják, bízz meg bennük jobban, azt hiszik, ismernek, holott csak egy oldalad látják: a nekik szánt arcod. A véletlen kész helyzetek, rosszkor rossz helyre érkezések tanítják meg az embert arra, kire kár vesztegetni a bizalmat, és ki az, aki tényleg megérdemli saját magán kívül. A barátaid egy ilyen véletlen rosszkor érkezésnél is marasztalnának. Mégis a barátaidnak nevezik magukat, elvárva, hogy rohanj utánuk, ha bajban vannak, segítsd ki őket, ha éppen arra van szükség. Na de álljunk meg egy szóra: hol is volt az a fene nagy barátság, mikor te voltál bajban? Ki is maradt melletted, mikor szükséged volt rá? Ilyenkor elgondolkodsz, és talán visszavonulsz tőlük egy időre. Ilyenkor jössz rá, hogy te vagy az, aki túl sok energiát fektet a másikba, ők pedig ezt természetesnek veszik. És ilyenkor gondolkodsz el, vajon megéri-e ez neked... És bassza meg, hogy még ilyenkor is inkább kilépek, hogy véletlenül se olyan embernek agyfaszoljak, akinél éppen azt próbálom elérni, hogy jó véleménnyel legyen róluk! Még úgy is, hogy tudom, ők megtennék a helyemben...

Mégsem nem szűnsz meg újra hinni és remélni. Az ember természeténél fogva ilyen: idióta.

"Emlékezni annyi, mint a múlt egy darabját felidézni a jelenben és megőrizni a jövőnek."

Ezt a zenét hallgatva nem tudok nem írni. Nem tudok nem rólad, vagy neked írni. Hiszen ez a zene kísérte végig azokat az éjszakákat, mikor börtönöm falai között titokban gépeltem órákig azt a rólad szóló könyvet, ami rengeteg másik között egyedüliként kiemelkedve az olvasók szívéhez íródott, megtöltve a száraz adatokat azzal a mélyebb tartalommal, amiről sokáig azt hittem, a feledés homályába merült.

Ezekben a napokban új életre kelnek a rólad szóló visszaemlékezések, mégis más az alaphangja ezeknek, mint évekkel ezelőtt. Nagy szavakat használnak, de nagyságod nem ezekben rejlik. Semmi nem múlik azon, milyen minősítésben emlegetnek. Az egyetlen, ami számít az, amit véghez vittél bennünk azokban az években, mikor apánk helyett tanítottál a jóra, és anyánk helyett öntöttél lelket belénk. Reményt vittél a reménytelenségbe, és emberséget az embertelenségbe. Ennél nagyobb csodát pedig keresve sem találhatnánk.

"Nem elég pusztán emlékezni, vagy hálával gondolni vissza mindenre, ami a múlt része volt, hanem méltón is kell őrizni azt a jövőnek. De nem számok, adatok és üres szavak formájában. Mert, ha az érzés helyén, amit egykor kiváltott belőled egy arc, egy tekintet, egy ember, csak ennyi marad, már nem beszélhetünk valódi emlékről. Pusztán információk halmazáról, amik valamikor valakinek jelentettek valamit."

Azt mondják, nem veszíthetsz el valamit, ami sosem volt a tiéd. Azt nem mondják, hogy ez tud fájni a legjobban.

Mi még itt vagyunk. Talán a mi generációnk az utolsó, amelyre hatni tudott személyed ereje. Mi még tudjuk, milyen voltál, és hogy változtattad meg alapjaiban az életünket. Talán mi vagyunk az utolsók, akik őrzik az emlékeket. Nekünk a száraz adatok és szavak láttán is időről időre felötlik az arc, az ember, aki így, vagy úgy, de hatott ránk. Mostanra talán mosolyogva gondolunk vissza rád, vagy meghatottan azokra az időkre, mikor az életünk elkezdődött. Mi lesz, ha mi eltűnünk? Ki mondja majd el, hogy többet érdemelsz annál, hogy a történelem szürke oldalai között végezd?

Ki mondja majd el, hány embert ösztönöztél változtatásra, mikor azt mondtad, ne féljünk? Egy vagyok azok közül, akit alapjaiban formáltál át, és aki részese lehetett annak a csodának, amit az emberek szívében vittél végbe. Az én hangom semmi a tömegben, és talán mindannyiunké sem elég hangos, hogy elmondjuk ezt. Talán elmondani sem lehet, hiszen aki nem élte ezt át, annak pusztán üres szavak halmaza lenne, amik valamikor valakinek jelentettek valamit...

Azt mondtad: "Az, aki elment, megmarad azokban, akik őrzik az emlékét. Az eljövendőkben megmarad azok lelke, akik már elmentek. Az ember megmarad önmagában, és benned. Az ember örök. " Mégis idővel egy leszel majd a sok közül, mikor mi már nem leszünk, hogy emlékezzünk rád.

9...

Kilenc év telt el szinte észrevétlenül. Visszanézve egy szemvillanásnak tűnik az egész: tegnap még Londonban voltam, ma pedig már rá sem ismernék akkori önmagamra. Darabokban voltam akkor: nem voltam több, mint egy kupac homok, amit az első fuvallat elfújhatott. Talán ma sem vagyok több egy kártyavárnál. Mégis ez az első év, amikor kijelenthetem: talpra álltam. Észrevétlenül sikerült összeszednem magam, és megteremteni egy olyan életet, amire mindig is vágytam.
Az első tizennyolc évem pedig eszköz lehet a kezemben, amit ha jól használok, talán másoknak is segíthetek vele. Még én se tanultam meg rendesen a leckét, mégis azon kapom magam, hogy tanítom: azt mondtad, ne féljek, így tettem, és nyertem. Ma pedig én mondom a szárnyaim alá került kis fiókáknak, hogy ne féljenek, elmesélve az én történetem. Észre sem vettem volna, hogy ezt teszem, ha nem világít rá a lakótársam. Sokat beszélgettünk vele, és még akkor sem fogtam fel, miről próbálom a legeleje óta meggyőzni, mikor ő maga mondta ki. Csak mikor visszaolvastam a korábban ide írt sorokat állt össze a kép, és jöttem rá újra: igazad volt.
Végre látom a céljaim abban, amit tanulok, és olyan barátaim lettek, akiket tudom, hogy meg kell őriznem. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hiszen álmaim férfija, akiről korábban nem reméltem, hogy egyáltalán létezhet hasonló ezen a világon, megtalált, és engem választott. Végre kiélhetem a  kreativitásom a hobbijaimban, és elismerésre talál, amivel foglalkozok. Újra írni kezdtem, ám ezúttal a saját történetem.
Megírni, hogy mi fog történni, talán nem lehet. Mégis korábbi álmaim, vágyaim, melyek papíron léteztek sokáig, valósággá látszanak válni: olyan lehetőségek jönnek, amikről évekkel ezelőtt írtam, és amik ideje talán tényleg most jött el. Valóra vált álmokban lépkedek, amiket még mindig álomnak hiszek. Várom az ébredést, ami egyre csak késik: álmodok még? Vagy tényleg ébren vagyok?
Nagyot kellett változnom, hogy elkezdhessem felépíteni a mostani életem: mentalitásban, kisugárzásban, kiállásban, stílusban, lelkem legmélyétől a külsőségek részleteiig, ebben pedig te voltál a segítségemre. Te tanítottál meg félelmek nélkül élni. Úgy éltem, hogy nem volt veszteni valóm. Mire pedig észbe kaptam, mindenem meglett, amiről nagyon régen még álmodni sem mertem. Mára pedig van veszteni valóm. Félek, hogy elcseszem, de benned bízva próbálom életben tartani a kapcsolataim, amik mögött az egyre hosszabb idő talán bizonyítja majd, hogy ha el is cseszek valamit, ők akkor is mellettem lesznek. Szeretném, ha így lenne.
Ha most körbenézek, emlékeket látok: múltat és jövőt egyszerre. Most először érzem, hogy igazán tartozok valahova - otthonra találtam: emberekre, akik szeretnek, és akiket viszont szerethetek. Kell-e ennél több?
Tévedtem, mikor egy nélküled létező világban akartam boldogulni. Hiszen ennek a világnak része vagy: tovább élsz bennem, és mindenkiben, akinek megváltoztattad az életét. Már látom, hogy nem hagytál egyedül. És neked köszönhetem, hogy ezt értékelni tudom.

Long journey...

Egy régi ismerős...

Hosszú évekkel ezelőtt készült egy egyszerű videó a fenti aláfestő zenére - azokban az időkben, mikor az egy hetes matek tábor hónapokra, évekre elég szép emléket adott, hogy ne adjam fel. A videónak azóta nyomát vesztettem - talán megvan valahol, talán nincs, de én nem találtam. A zenéjére viszont törtnetek születtek, álmok épültek, s mikor évekkel később újra megtaláltam ezt a bizonyos feldolgozását a dalnak - mert egy időben kerestem, de mindig elkerültem - újra életre keltek bennem a hangok. Szinte hallottam a videó alatti kommentárokat, melyekről azt hittem, rég elfelejtettem, videóként peregtek le előttem azokra a bizonyos hangokra épült emlékekkel keveredett álomképek, melyek nyomán sok ezer sor született, és az érzés szinte félelmetes volt, hiszen legalább hat éve, hogy azt a bizonyos videót láttam... Mégis olyan élénken villant be minden az első hangokat követően, mintha csak tegnap lett volna. Erre az érzésre vártam a többi feldolgozásban, amik közt kutattam, s amik hiánya miatt voltam biztos benne, hogy a többi nem lehet "az". Olyan ez, mint egy rég látott ismerőssel találkozni: hiába van sok ezer hasonló ember a világon, ha azt az egyet meglátja az ember, azonnal tudja, hogy ő az, és eszébe jutnak a régi emlékek, amik egy időben meghatározó jelentőséggel bírtak.