"Emlékezni annyi, mint a múlt egy darabját felidézni a jelenben és megőrizni a jövőnek."

Ezt a zenét hallgatva nem tudok nem írni. Nem tudok nem rólad, vagy neked írni. Hiszen ez a zene kísérte végig azokat az éjszakákat, mikor börtönöm falai között titokban gépeltem órákig azt a rólad szóló könyvet, ami rengeteg másik között egyedüliként kiemelkedve az olvasók szívéhez íródott, megtöltve a száraz adatokat azzal a mélyebb tartalommal, amiről sokáig azt hittem, a feledés homályába merült.

Ezekben a napokban új életre kelnek a rólad szóló visszaemlékezések, mégis más az alaphangja ezeknek, mint évekkel ezelőtt. Nagy szavakat használnak, de nagyságod nem ezekben rejlik. Semmi nem múlik azon, milyen minősítésben emlegetnek. Az egyetlen, ami számít az, amit véghez vittél bennünk azokban az években, mikor apánk helyett tanítottál a jóra, és anyánk helyett öntöttél lelket belénk. Reményt vittél a reménytelenségbe, és emberséget az embertelenségbe. Ennél nagyobb csodát pedig keresve sem találhatnánk.

"Nem elég pusztán emlékezni, vagy hálával gondolni vissza mindenre, ami a múlt része volt, hanem méltón is kell őrizni azt a jövőnek. De nem számok, adatok és üres szavak formájában. Mert, ha az érzés helyén, amit egykor kiváltott belőled egy arc, egy tekintet, egy ember, csak ennyi marad, már nem beszélhetünk valódi emlékről. Pusztán információk halmazáról, amik valamikor valakinek jelentettek valamit."

Azt mondják, nem veszíthetsz el valamit, ami sosem volt a tiéd. Azt nem mondják, hogy ez tud fájni a legjobban.

Mi még itt vagyunk. Talán a mi generációnk az utolsó, amelyre hatni tudott személyed ereje. Mi még tudjuk, milyen voltál, és hogy változtattad meg alapjaiban az életünket. Talán mi vagyunk az utolsók, akik őrzik az emlékeket. Nekünk a száraz adatok és szavak láttán is időről időre felötlik az arc, az ember, aki így, vagy úgy, de hatott ránk. Mostanra talán mosolyogva gondolunk vissza rád, vagy meghatottan azokra az időkre, mikor az életünk elkezdődött. Mi lesz, ha mi eltűnünk? Ki mondja majd el, hogy többet érdemelsz annál, hogy a történelem szürke oldalai között végezd?

Ki mondja majd el, hány embert ösztönöztél változtatásra, mikor azt mondtad, ne féljünk? Egy vagyok azok közül, akit alapjaiban formáltál át, és aki részese lehetett annak a csodának, amit az emberek szívében vittél végbe. Az én hangom semmi a tömegben, és talán mindannyiunké sem elég hangos, hogy elmondjuk ezt. Talán elmondani sem lehet, hiszen aki nem élte ezt át, annak pusztán üres szavak halmaza lenne, amik valamikor valakinek jelentettek valamit...

Azt mondtad: "Az, aki elment, megmarad azokban, akik őrzik az emlékét. Az eljövendőkben megmarad azok lelke, akik már elmentek. Az ember megmarad önmagában, és benned. Az ember örök. " Mégis idővel egy leszel majd a sok közül, mikor mi már nem leszünk, hogy emlékezzünk rád.