9...

Kilenc év telt el szinte észrevétlenül. Visszanézve egy szemvillanásnak tűnik az egész: tegnap még Londonban voltam, ma pedig már rá sem ismernék akkori önmagamra. Darabokban voltam akkor: nem voltam több, mint egy kupac homok, amit az első fuvallat elfújhatott. Talán ma sem vagyok több egy kártyavárnál. Mégis ez az első év, amikor kijelenthetem: talpra álltam. Észrevétlenül sikerült összeszednem magam, és megteremteni egy olyan életet, amire mindig is vágytam.
Az első tizennyolc évem pedig eszköz lehet a kezemben, amit ha jól használok, talán másoknak is segíthetek vele. Még én se tanultam meg rendesen a leckét, mégis azon kapom magam, hogy tanítom: azt mondtad, ne féljek, így tettem, és nyertem. Ma pedig én mondom a szárnyaim alá került kis fiókáknak, hogy ne féljenek, elmesélve az én történetem. Észre sem vettem volna, hogy ezt teszem, ha nem világít rá a lakótársam. Sokat beszélgettünk vele, és még akkor sem fogtam fel, miről próbálom a legeleje óta meggyőzni, mikor ő maga mondta ki. Csak mikor visszaolvastam a korábban ide írt sorokat állt össze a kép, és jöttem rá újra: igazad volt.
Végre látom a céljaim abban, amit tanulok, és olyan barátaim lettek, akiket tudom, hogy meg kell őriznem. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hiszen álmaim férfija, akiről korábban nem reméltem, hogy egyáltalán létezhet hasonló ezen a világon, megtalált, és engem választott. Végre kiélhetem a  kreativitásom a hobbijaimban, és elismerésre talál, amivel foglalkozok. Újra írni kezdtem, ám ezúttal a saját történetem.
Megírni, hogy mi fog történni, talán nem lehet. Mégis korábbi álmaim, vágyaim, melyek papíron léteztek sokáig, valósággá látszanak válni: olyan lehetőségek jönnek, amikről évekkel ezelőtt írtam, és amik ideje talán tényleg most jött el. Valóra vált álmokban lépkedek, amiket még mindig álomnak hiszek. Várom az ébredést, ami egyre csak késik: álmodok még? Vagy tényleg ébren vagyok?
Nagyot kellett változnom, hogy elkezdhessem felépíteni a mostani életem: mentalitásban, kisugárzásban, kiállásban, stílusban, lelkem legmélyétől a külsőségek részleteiig, ebben pedig te voltál a segítségemre. Te tanítottál meg félelmek nélkül élni. Úgy éltem, hogy nem volt veszteni valóm. Mire pedig észbe kaptam, mindenem meglett, amiről nagyon régen még álmodni sem mertem. Mára pedig van veszteni valóm. Félek, hogy elcseszem, de benned bízva próbálom életben tartani a kapcsolataim, amik mögött az egyre hosszabb idő talán bizonyítja majd, hogy ha el is cseszek valamit, ők akkor is mellettem lesznek. Szeretném, ha így lenne.
Ha most körbenézek, emlékeket látok: múltat és jövőt egyszerre. Most először érzem, hogy igazán tartozok valahova - otthonra találtam: emberekre, akik szeretnek, és akiket viszont szerethetek. Kell-e ennél több?
Tévedtem, mikor egy nélküled létező világban akartam boldogulni. Hiszen ennek a világnak része vagy: tovább élsz bennem, és mindenkiben, akinek megváltoztattad az életét. Már látom, hogy nem hagytál egyedül. És neked köszönhetem, hogy ezt értékelni tudom.