Hazajöttem...

Egy ideiglenes fedél, egy kollégium volt, ahova érkeztem évekkel ezelőtt, aminek falai közt otthonra leltem. Az első nyaram első hetének végén otthon - ahonnan jöttem - zokogtam, hogy haza akarok jönni - ide. Egy kollégiumban élek, ahol életemben először olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek, és akiket én is szerethetek. Családom lett itt: testvéreim, akiknek ha kell anyjuk, ha kell, gyermekük vagyok. Életemben először érzem az otthon melegét: haza jövök minden nap a helyre, ami nem csak nekem ad otthont, és aminek talán csak egy helynek kellene lennie, ahol alszunk. Mégis itt élünk, összezárva, miközben az életünk felépítésén fáradozunk: együtt, családként.
Bármilyen hatalom vezérelt is ide, köszönöm, hogy itt élhetek. Köszönöm, ezerszer is.
Négy évvel ezelőtt én nem eljöttem otthonról: hazajöttem. Reményeim, biztonságom, félelmeim, álmaim, jelenem és jövőm: ez az én otthonom - az én gyönyörű Szegedem...

10

Tizenhárom évesen tettem egy fogadalmat, aminek talán egy részét sem tudtam betartani gyakorlati értelemben. Mikor a temetésed napján felfedezni indultam a világot, még fogalmam sem volt róla, hol leszek tíz év múlva. Elképzelhetetlenül nagy távlatnak tűnt az az idő. Akkor, naiv kislányként azt hittem, tíz év múlva már saját életem lesz, munkám, diplomám, és ezt az évfordulót ott tölthetem majd, ahova attól a naptól fogva vágytam, mióta először megláttalak.

Tizenhárom éves voltam, mikor tettem egy fogadalmat, amit talán meg is tartottam. Mikor biztossá vált, hogy köszönetként már csak a sírodra van esélyem egy szál virágot letenni, még mindig nem adtam fel. Ezért keltem fel reggel, ezért lélegeztem, ezért tanultam, szinte kizárólag ezért éltem. Minden nap, minden pillanatban ott voltál velem, én pedig hozzád siettem.

Tizenhárom évesen azt hittem, az álmaim valóra válhatnak. Álmodtam egy életet magamnak, és próbáltam tenni érte, hogy megvalósíthassam. Mégis úgy hozta az élet, hogy egy másik irányba induljak el - talán kicsit a te nyomodban.

Szeretném hinni, hogy te vezettél ide, ahol valódi otthonra találtam - ahova hazajöttem az első pillanatban, ahogy beléptem a napfény városába. Mégsem tudom elűzni azt a fájó érzést, hogy az élet egyre távolabb sodor tőled. Talán így lenne rendjén, mégsem tudom ezt elfogadni - nem, amíg nem teljesítem, amit megfogadtam neked és magamnak.

Hogy mikor lesz erre lehetőségem? Talán nem is ez a fontos. Csak az számít, hogy megtegyem azt az utat. Annyiszor képzeltem már el álmaimban, ahogy céltudatos léptekkel hagyom magam mögött az altemplomba vezető lépcsőket, majd mindent, ami odakint voltam letéve ereszkedem térdre emléked nagysága előtt... Abban a pillanatban, mikor sírod előtt térdelve köszönhetek meg neked mindent, amit addig elértem, leteszem eléd tíz éve önként felvett édes terhem egyetlen szál rózsa képében.

Azt mondják, a szó elszáll, az írás megmarad. De mit ér az írás a könyvtárak sötét raktárainak porlepte polcain? Mit ér egyáltalán, minek neveznek halálod után, ha az emberek ugyanúgy elfelejtenek? Mert bárhogy szépítjük is, el fognak: elfelejtik majd, mit mondtál, vagy mit csináltál. Elfelejtik, milyen voltál, és milyen lettél: elfelejtik a mosolyod, tekinteted, a gesztusaid, amik sokunkat egy jobb élet reménye felé hajtottak. Azok viszont, akikben érzéseket ébresztettél, mindig emlékezni fognak rád.
Én nem ahhoz megyek, akit csináltak belőled: ahhoz indulok zarándokútra, aki apám helyett tanított a jóra, és akit apám helyett szerethettem.

Ma reggel feketét öltöttem. Fekete nap fénye kísért sötét csillagok útján dermesztő fagyba, hol a vonat zakatolását csak a csend törte meg. Fekete ködként olvadtam szürke nappalokba, színes hangok után loholva, hogy vörös vért fakasztva fekete rózsából, ködből kitörve öntözzem harmattal márványsír tövét. Fekete rózsa gyöngyszínű harmata hamvakat elmosva gyémánttá szárad. Holnap fehéret veszek.

Ha tudnám...

Ha tudnám, hogy holnap, ma, vagy egy óra múlva meghalok, nem szólnék senkinek. Nyomtalanul tűnnék el - hagyaték nélkül, szavak nélkül, minden nélkül: semmivel, ahogy érkeztem. Talán kimennék a partra, de talán csak a mezőre, hogy az otthonom legszebb részeit lássam utoljára. Talán imádkoznék: köszönetet mondanék, de nem kérnék kegyelmet - tudom, mit érdemlek. Nem kérnék bocsánatot, mert mindent, amit mondtam vagy tettem, az adott helyzetben és körülmények között helyesnek éreztem. Hogy félnék-e, nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a jelen félelmetesebb, mint meghalni. Minden nap felkelni, élni, küzdeni és az ár ellen úszni néha pokoli nehéz főleg abban a tudatban, hogy holnap újra végig kell csinálnod. Mikor már azt hinnéd, látod a kiutat, valami még távolabb tolja azt: mindig csak egy kicsit messzebb, hogy ott legyen, de esélyed se legyen elérni. Érezted már, hogy jobb lenne megnyugodni végre, és magad mögött hagyni ezt az őrült világot? Mi történt, mikor már majdnem megszületett a döntés a fejedben? Mi vett rá, hogy tovább menj? Normális, hogy te sem tudod erre a választ. Néha vadidegen emberek a saját és a mi tudtunk nélkül mentik meg az életünk - és talán mi is másokét - egy jó szóval, egy beszélgetéssel, vagy annak valamilyen módon történő tudatásával, hogy nem vagyunk egyedül. Így pedig talán az ember is kicsit erősebbnek érzi magát, hogy újra felkeljen másnap, és visszainduljon az őrülten monoton, kilátástalan mindennapokba.
Ha mégis eljönne az a nap, óra és perc, nem akarok nyomokat. Nem akarok sírt, temetést, főleg nem abban a városban, ahonnét érkeztem. Csak annyit kérek, hogy szórjanak a Tiszába, az emlékmű mellől, ahonnan először láttam meg a hajnalát egy új életnek.