Emberek... megint

Akármennyire is elegem tud lenni belőlük néha, időnként rájövök, hogy szükségem van ezekre a nemnormálisokra körülöttem. Jó látni, hogy az elmúlt három évben, mióta nulla ismerőssel a városba kerültem, szépen lassan kiépül valami, amiben jól érzem magam (igen, ez azt jelenti, hogy egyre kevesebb olyan este van, amikor becsörtetek a lakásba, levágom a táskám valahova, magamra csapom az ajtót, és nagy ívben tojok a világra). Jó úgy kimenni a lakásból, hogy tudom, kik vesznek körül, jó úgy végignézni a kolin, hogy tudom, hova kell kopogni, ha van valami, és akkor is előkerül pár arc, ha csak úgy punnyadok a falak között, álom és ébrenlét határán, mert ők nem felébreszteni akarnak, hanem bedögleni a gép mellé, beindítani valami lejátszási listát, és együtt punnyadni, miközben az élet nagy dolgait tárgyaljuk ki, vagy éppen ökörködünk, ha arról van szó. Jó, hogy látok embereket, akik bizalommal fordulnak felém, és akikről tudom, hogy én is így fordulhatok hozzájuk. Három év az három év... ami alatt a tyúkanyók kakukkfiókája felcseperedett, és megtalálta természetes élőhelyét... sőt, annak határain is túllép alkalmanként :D humánetológiai szenzáció: informatikus a természetben

Emlékezni :)

/*kezdetnek némi technikai információ:
kép forrása: http://wise.ssl.berkeley.edu/gallery_images/WISE2010-008-lg.jpg a vers továbbra is saját kreálmány... */

Egy újabb év telt el... micsoda év! Annyi minden történt és annyi minden változott... köztük talán én a legtöbbet: eltévedtem, visszataláltam újra és újra az útra, amin elindítottál.
Ezen a napon újra hozzád intézem soraim, mert te formáltál lélekben azzá, aki lettem, te vittél az útra, amin járnom kell, és ezt nem felejtem.

A te napod ez - az emlékek napja. Egy évvel ezelőtt többek között a Tisza parton írtam tele oldalakat az emlékekkel, sorokkal, amik talán suták helyenként, de a legőszintébbek. Az elmúlt nyolc év egy szemvillanásnak tűnik visszanézve - a te szemedben talán az emberélet sem több már ennél. A változásokat azonban nem hagyhatom szó nélkül, amik főleg az elmúlt évben szaporodtak meg - vagy talán csak én éreztem, mintha hirtelen csőstül jött volna minden...

Újra más tölti be a helyet, amit egykor te foglaltál el, valaki, akit az első pillanatokban sokan a szívükbe zártak, és végre én is képes vagyok elfogadni. Örülök most már, hogy nem rögtön utánad érkezett, hiszen szükség volt erre az időre, hogy újra képes legyek a szívembe zárni valakit, aki nem te vagy, mégis annyi mindenben emlékeztet rád... Ő lehet az, aki talán képes továbbvinni, amit elkezdtél.

Hogy véletlenek sorozata, vagy valami egészen más - amit nem érthetek - lehetett az a néhány jel a természettől, nem tudhatom. De azokra a véletlenekre emlékeztettek, amik a halálod övezték az én életemben: az enyém azokban a napokban vette kezdetét, mikor a tiéd véget ért - azokban a napokban először végre éltem, és nem csak túléltem, de annyira pontosan estek egybe, hogy nem tudom véletlennek tekinteni őket. Most pedig: egy villám és egy üstökös, ami jóval több ember számára jelenthet nyilvánvalót, mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja - én is.

Volt idő, mikor csak a te szavaid tartották bennem a lelket, hogy ne adjam fel. Ezek a szavak vittek rá, hogy fontos döntéseket hozzak meg, amikre lassan, de biztosan kezdem felépíteni az életem. Volt idő, mikor csak az emlékednek éltem, mert nem volt más, ami tartani tudta volna bennem a lelket. Aztán szépen lassan, ahogy kiszabadultam aranykalitkámból és repülni kezdtem, elkezdtem észrevenni, mennyi mindent tartogat még nekem az élet. Amivé általad lettem, és amit tőled tanultam, mindig is egy részem marad - egy igazán fontos részem -, de tudom, hogy nem élhetek örökké egy emléknek, ahogy nem is veszíthetek el valamit, ami tulajdonképpen sosem volt az enyém. Hogy miért pont te váltál ennyire meghatározóvá az életemben, nem tudom. Mégis valami megpecsételődött azokban a napokban, évekkel ezelőtt...

Annyi mindent mondanék neked... de, ha lenne rá lehetőségem, lehet, hogy mind egyetlen egyszerű szóba sűríteném: köszönöm.