(Rém)álomvilág orbanisztánban

Bekapcsolom a tévét, és egy furcsa, rémálomszerűen kifacsart világot látok.

Látok egy országot, amiben minden és mindenki kiválóan teljesít, ahol az emberek élete tökéletes, senkinek nincsenek anyagi problémáik, a család szent és sérthetetlen, a vezér minden szavát pedig áhítattal lesi a nép.

Látok egy népet, aminek tökéletességét veszedelmes terroristák fenyegetik, amiben a migráns szitokszó lett, ahol nem létezik egyenlőség nemek, népek és kultúrák között, mert a magát kereszténynek hazudó európai nép, annak gyökerei és kultúrája szent és sérthetetlen.

Látok egy intézményt, aminek kötelessége segíteni az embereken, és aminek feje elfordulva nézi, hogy teszik tönkre őket csak azért, mert máshonnan jöttek, és élni szeretnének.

Látok egy jogrendszert, ami az emberi jogokat sárba tiporja, ahol nem szólhat senki, akinek véleménye nem egyezik a Pártéval, amiben bárkit, aki tenni próbál egy jobb világért, vagy akár egy jobb életért, eltaposnak.

Látok egy maffiát, ami magát kormánypártnak, és egy másikat, ami magát ellenzéknek nevezi. Látok egy oligarchákra épült rendszert, amiben a kétkezi munkás megköszöni a luxusautóval megérkező főnökének a minimálbér felét. Aztán mindketten hazamennek.
A főnöke megérkezik a tökéletes kis világába, csodálatos, vadonatúj házába, az autót majd a személyzet leparkolja a garázsba a többi közé.
A szakmunkás pedig egy munkásszállóra, hogy tizenkét óra megfeszített munka után tíz másik emberrel ossza meg a szobáját. Reménykedik, hogy miután a szállást kifizeti, távol élő családjának a maradék elég lesz a rezsicsökkentett számlákra, és marad ételre a hónap végén. Hogy miből lesz a gyereknek új ruha a régi helyett, ami leszakadt róla, vagy új cipő, mert a régiben már sírva jár, hiszen két számmal nagyobb kellene már, nem tudja.

Látok egy rettegő újságírokból álló sajtót, akik nap mint nap az állásukért küzdenek - csak úgy tarthatják meg, ha azt mondják, amit a Párt akar, függetlenül attól, igaz-e vagy sem. Észre sem veszik talán, mennyire le kell aljasodjanak ehhez.
A manipulátorok láthatatlanok, hangjukat a képzett agymosottak hallatják, akik mindent elhisznek, amit a tévéből hallanak, az újságban olvasnak, és van mellette egy vágókép, ami ki tudja mikor, hol és milyen körülmények közt készült. Elhiszik, mert ezt mondja a tévé, ezt írja az újság, és az internet egy része is.

Egy olyan hazugságokból felépített világot látok, ahol az állampolgárnak nincs joga a szóláshoz, az információhoz, mégis mind, akár a kivert, majd befogadott kutyák, boldogok az apró morzsákkal, amiket levetnek eléjük szeretett gazdáik. A szavuk pedig szent előttük, fel sem merül bennük, hogy hazudnának, vagy, hogy a világban, amiben élnek, valami nincs rendben. Semmi sincs rendben.

Minden eszköz a Párt kezében van. A világ olyan lesz, amilyet a Párt és szeretett vezetőnk akar. Az emberek azt gondolják, amit ők akarnak, azt teszik, amit elvárnak tőlük, és ez boldoggá teszi őket, mert a nagy vezetőnek természetesen mindig mindenben igaza van. Az oktatás új pártkatonákat nevel majd ki, akik büszkén hangoztatják, milyen tökéletes országban élnek.

Hangoztatjuk, a rendszerváltást, mégis új vasfüggönyt épített a kommunista rendszer, hogy megvédje ezt a mindenben kiválóan teljesítő, boldog emberekből álló, tökéletes országot, ahol mindenki jól él a Párt akaratának megfelelően, korrupció pedig természetesen nem létezik.

Szégyellem, hogy egy manipulátorokból és agymosottakból álló országhoz tartozom. De még reménykedek, hogy egy nap valaki felrázza a népet, és újra visszatér a demokrácia.

Talán ez az utolsó bejegyzésem, hiszen ha ezt közzéteszem, talán már holnap jön értem a fekete autó, és megszűnök létezni a világ előtt.

Kölcsönös tisztelet? Én megadom egyszer. Utána érdemeld ki.

Mikor gyerekként a vlág rendjéről tanultunk, alapvető szabályokról, mit lehet, mit nem, az elsők között tanították meg, hogy tisztelni kell az idősebeket - nekem, a kortársaimnak, és a nálam fiatalabbaknak is.

Igen ám, de az idősebbeknek volt, aki megtanítsa, hogy tisztelni kell a másik embert? Nem azért, mert különb lenne, nem végzettség vagy anyagi helyzet miatt, hanem pusztán csak azért, mert egy másik ember, aki semmivel nincs alatta.

Az alapján, amit ma látok, sajnos számukra nem volt senki, aki ilyen szabályokat tanított volna.

Nyilván velem van a baj, én vagyok rosszul bekötve, mikor azt feltételezem, hogy a tisztelet egy kölcsönös dolog: én megadom a másiknak, pusztán azért, mert egy másik emberrel beszélek. Nem küldöm el ismeretlenül melegebb éghajlatra anélkül, hogy végighallgatnám, nem mászok bele a személyes terébe, és nem próbálom érvényesíteni a nem létező alanyi jogon járó előjogaim.

A másik oldalról viszont ezt nagyon ritkán tapasztalom - ellentétben az ellenkezőjével, amit jóval gyakrabban kell látnom, hallanom, és sok más emberrel együtt szó nélkül elviselnem.

Talán az én gondolkodásmódommal van a baj, vagy az én értékrendemmel, mikor azt mondom, az idősebbnek is ugyanúgy sorba kell állnia, mint bárki másnak, az iősebbnek is ugyanúgy meg kell adnia egy alapvető tiszteletet a fiatalabbnak, és kiérdemelnie ugyanazt saját maga felé, és nincsenek állandó, alanyi jogon járó előjogai kizárólag a kora miatt.

Az, hogy a tiszteletet, udvariasságot kezdetben meg kell adjuk, mint fiatalabbak, teljesen rendben van. Ugyanakkor viszont ez a kezdeti körökben megaditt tisztelet a fiatalabb részéről mindössze egyetlen dolgot szolgál: hogy az idősebb megmutassa, valóban érdemes-e erre?

Kölcsönös dologról beszélünk, ha a tisztelet kerül szóba: én megadom neked, te megadod nekem, és én pontosan annyit adok az első kör után, amennyit tőled kapok.

Attól tartok, velem és sok kortársammal is nagy a baj, mikor naivan feltételezzük, hogy ez így működőképes, majd tartjuk is magunkat hozzá. Mert igen, ha az idősebb szarba se néz minket, ismeretlenül azonnal a felmenőinket szidja, mert éppen nem tetszik neki, merre nézünk, mi se tisztelettel fogunk válaszolni.

Nem mindenkit áldott meg az élet olyan tapasztalatokkal, hogy udvariasan tudja elküldeni a másik embert a fenébe, úgy, hogy az még meg is köszönje (két év kereskedelmi tapasztalatnak köszönhetően ehhez kiválóan értek), így a fenti helyzet vezet ahhoz az állandó konfliktushoz, ami a generációk között van.

Mindenkinek csak ötven százalékot kellene beletenni egy normális, egymást megértő, konfliktusokat minimalizáló együttéléshez. Viszont amíg vannak emberek, akik semmit sem tesznek hozzá, és egyre többen vannak ezek, egyre kevesebben lesznek, akik a száz, ötven, vagy akár a tíz százalékot magukra vállalják.