Újrakezdés és folytonosság egyszerre. Változni és megmaradni annak, akivé formáltál.
Az életem teljesen kifordult önmagából. Nagy dolgok emléke alatt omlottam össze. Nagy álmok törtek darabokra. Cél és értelem nélküli jelen alatt fulladtam meg egyik napról a másikra lassan. Menekülni akartam a saját életem elől. Nem voltam elég jó, elég ügyes, elég kitartó, elég leleményes... elég. Majd eljött a nap amikor azt mondtam elég. Az életből a jelenemből, a mindennapjaiból és legfőképpen önmagamból.
Minden amiért itt ebben a kis közegben szélmamomharcot vívtam, összeomlott. A helyem nem itt volt és az én utam máshová vitt tovább.
Nem egyszerűen csak erő volt amivel újrakezdtem mindent a nulláról. Több volt annál is, mint hogy nem volt más választásom. Nem tudnám pontosan megmondani, minek nevezik: ösztön, belső késztetés ami nem enged megállni akkor sem, ha a világ darabjaira hullik körülöttem, akkor sem, ha ugyanitt én rombolom még tovább magam.
Ezen az úton a küzdelem már valami más. Nem célt akarok és egyetlen vizsgán vagy interjú előtt sem a sikert akartam. Mindegyikre ugyanúgy mentem, ugyanazt kérve: legyen úgy, ahogy akarod, vezess oda, ahol lennem kell.
Őskáosz. Elemi erejű totális káosz, amiben a terveim semmik, és a történések mintha talán lassan mutatnának valami felé. Mintha dolgom lenne még itt: valahogy máshogy, másokkal. Valami mintha várna még rám. Nem nagy álmok, nem csodák, nem világot feldöntő megmozdulások - apróságok, mindennapok, esélyek, valami, ami talán megmutathatja hogy az előző évek hiábavalónak tűnő küzdelme nem volt értelmetlen, valami, amiatt azzá kellett várnom, aki most vagyok.
