Reggel GT felsőbbéves verzió

Valahol ott kezdődött a dolog, hogy az üvöltő zene miatt éjjel semmit nem aludtam, szobatársammal filmezni kezdtünk. Mire hajnalban elaludtunk volna, ő kirángatott az ágyból - konkrétan lerángatta rólam a takarót, mikor a fejemre húztam azt -, hogy csináljam meg a haját, mert megy túrázni.
1: minek túrára megcsinálni? csak összeragad a hajlakktól, nem?
2: lehet tippelni, mennyi hasznom vette reggel kávé néklül...
Miután elment, végre sikerült aludnom kemény két órát, mikorra is ébresztőt állítottam, hiszen délben csoporttársakkal találkoztunk a belvárosban. Nem is ezzel volt gond, viszont az ébresztő előtt pár perccel majdnem rám törte az ajtót az egyik idióta főgólya, hogy keresi a kisgólyáit. Pizsiban, kócosan nyitottam ajtót, ahogy egyébként nem szoktam, a lényegre törő párbeszéd a következőképp hangzott:
- Mit akarsz?
- A gólyákat keresem.
- Húzz innen, itt nincs egy sem. - Áll, mint szamár a hegyen, szerintem fel se fogta, amit mondtam, így elkezdtem kifelé hajtani... - Kifelé - vetettem még oda, majd az orrára vágtam az ajtót, ahogy küszöbön kívülre került.
Ez még értelmes beszélgetés volt tőlem reggel, kávé nélkül. A telefon esetében ez kimerül annyiban, hogy kinyomom, vagy felveszem, és üvöltve - morogva szintén melegebb éghajlatra küldöm az illetőt, hiszen mindenki, aki ismer, tudja rólam, hogyha megtehetem - márpedig most megthetem -, akkor délelőtt alszok.

Emlékek

Ideje volt visszajönnöm, hogy szembesüljek mindazzal, amit megtagadtam. Ideje volt visszajönnöm, hogy újra megismerjem annak a gyomorforgató félelemnek az árnyékát, amiben életem nagy részét leéltem. Ideje volt visszajönnöm, hogy újra lássam, mire képes az alkohol. Nem akarom anyám itt hagyni vele, de ha ő nem hajlandó élni a lehetőséggel, a kiúttal, amit én kínálok folyamatosan, nem tudok érte mit tenni, akkor sem, ha a szívem szakad bele... Ez a tetü kiölt belőlem szinte minden érzést, ezért felmerül a kérdés: vajon meg tud szakadni a szívem? Tudok egyáltalán szeretni? Mert, hogy gyűlölni képes vagyok, az biztos. Az elmúlt héten megtettem mindent, hogy nyugodt lelkiismerettel menjek vissza, ha esetleg valami történne vele - mégiscsak mostanában kéne, hogy esedékes legyen majd a műtétje -, de ma este már nem hagyott rá lehetőséget, én pedig anyámmal ellentétben megint nem tűrtem el, amit művelt. Az viszont, mennyi keserűség van bennem, még engem is megrémít. Hiszen ezt csak elnyomni, álcázni tudom, és bár elég jól csinálom, akkor is ott van bennem, mint egy nyugvó szörny, ami felébred a legapróbb rezdülésre is. Megrémít, mennyi gyűlöletet tudok a hangomba sűríteni, félek attól, hogy tudok rá nézni, mert az, akivé tesz, egyszerűen nem én vagyok. Talán ezt a szörnyet hívják éppen büszkeségnek, az egyetlen dolognak, amit megfogadtam, hogy sosem vehetnek el tőlem. Amíg apám nem mutat valódi változást a viselkedésében, nem bocsáthatom meg neki az elmúlt éveket. Megint csalódást okozott, mikor már megint remélni kezdtem volna.

Hogy tudok-e szeretni, magam sem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy anyámért bármire képes vagyok, gyilkolni is, ha kell. Ő viszont kib@szott ötmillióért ezt az életet választotta, annyi pénzért, amennyit, ha el tudok helyezkedni a szakmámban, pár év alatt félre tudok tenni. Hiába beszélek neki... És igazság szerint nem fog érdekelni, mi lesz, ha elmegyek. Ő önként vállalta, én nem, még mindig önként vállalja, én viszont nem vagyok hajlandó így élni. Inkább választom a nélkülözést, inkább nyomorgok, de az új életemben apámnak nincs helye. És igen, fáj ezt így kijelentenem, de keményen megdolgozott érte. Holnap végre HAZA mehetek. Haza arra a helyre, ahol boldog vagyok, egy hét múlva pedig talán már nem fogok összerezzenni minden apró zajra.