Azt hiszed, elégszer keltél már fel a padlóról, hogy most sikerüljön tovább menni, előrelépni. Mindig azt hiszed. Aztán örülsz, ha talpra bírsz vergődni.
Mindig azon a ponton ér el egy világ összeomlása, amikor már hinni kezdenéd, hogy talán most sikerülhet. Talán most képes leszel rá. Abban a pillanatban pedig úgy érzed, kicsúszott a lábad alól a végre biztosnak hitt talaj. Nem találsz fogást, ahol kapaszkodhatnál, csak egy szalmaszálat, amin sokszor az életed függ. Egy napon viszont, mikor sokadszorra vergődtél talpra, azt veszed észre, hogy a következő alkalommal talán az a szalmaszál sem lesz közted és a szakadék között.
Már te sem tudod, mikor voltál utoljára önmagad, mikor rájössz, hogy talán az se létezett soha. Minden csak egy tökéletesen felépített szerep volt. Eljátszottad a határozott kiállást, a mosolyt, a magabiztosságot, sőt sokszor még a kedvességet is, miközben legszívesebben ki sem mozdultál volna abból a biztonságos sarokból, ahol senki sem lát. Talán soha nem voltál más, csak egy üres könyv, amiből minden nap kitéptek egy lapot, miközben csak arra vártál, hogy valaki soraival életet adjon neki. Mikor pedig valaki végre tollat ragadott volna, már csak a borítót találta ott.
Ha hosszú időn keresztül nem számíthattál másra a bajban, talán soha nem fogod mások segítségét kérni. Akkor sem, ha még a kezed sem kell kinyújtanod érte. Inkább kúszol négykézláb a célod felé, hogy te magad tedd meg az utat. Nem a büszkeséged, hanem az önvédelmi ösztöneid diktálják ezt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése