16

 A karantén második évét éljük, amiben minden itthonról elindulást alaposan végig kell gondolni. A korábban megszokott "kulcs, telefon, pénztárca" lista alaposan kibővült "maszk, váltás maszk, kijárási papír, kézfertőtlenítő, oltási igazolvány (már ugye, akinek van)" menüpontokkal, és a korábban mindenki által furcsának tartott szabályok mostanra természetessé, megszokottá váltak. Mind levegőért küzdünk. 

Az országon kívüli utazás egy átlag magyarnak eszébe sem juthat mostanában, így nekem is félre kellett tennem az álmaim, és a reményből dolgozni tovább, hogy egy nap, amikor a világ újra felfedezheti a normális életet, újra lesz lehetőségem ezt valóra váltani, hiszen most még az országon belüli utak is csak munkaügyben merülhet fel. Engem is ez (meg a főnököm) szólított a napokban másik városba éppen akkor, amikor utoljára láttunk, hogy éppen ezekben a napokban, amiknek minden momentuma a lelkembe égett, egy új jelenség ragyogjon itt fel. Nem múlik el év, hogy az évnek ebben a szakaszában ne úgy alakulnának a véletlenek, hogy valami párhuzamban álljon az akkori eseményekkel, hiszen akkoriban az életem, a jövőm formálódott évekkel ezelőtt, ahogy most is: ugyanazt a várost láttam, és ugyanúgy egy nagy első volt az életemben az az alkalom, ahogy a mostani is, hiszen ezekben a napokban nem csak egy rendszer, vagy egy csapat, hanem egy vállalat is megszületik; a mi saját vállalkozásunk, amiben időt, energiát nem kímélve próbálunk felépíteni valamit, ami a jövőnket jelentheti majd, és amihez mind nagy reményeket fűzünk. 

Talán egyikünk sem az az ember, aki lenni akart mostanra, viszont mind próbáljuk kihozni magunkból azt, amit lehet. Hogy büszke vagyok-e a változásokra, amik az elmúlt néhány évben történtek? Hogyne lennék? Hiszen életem formájában vagyok, jobban érzem magam a bőrömben, mint valaha, és egy olyan csapat van mögöttem, ami nélkül talán ez soha nem történt volna meg. Ők már az előtt támogattak, hogy egyáltalán rájöttem volna, milyen úton indultam el nagyjából két évvel ezelőtt, hiszen akkoriban egy elég nagy problémával éltem együtt, pontosabban egy nagyon nehéz problémával, amit soha egyetlen negatív szóval vagy gesztussal sem róttak fel nekem. Elfogadtak úgy, ahogy voltam, és megláttak benem valamit - talán éppen azt az akaratot, amit tőled tanultam -, én pedig jobb akartam lenni, hogy érdemes lehessek arra, amit folyamatosan nyújtottak nekem.

Hihetetlen motivációt kaptam tőlük nap mint nap, számtalan pozitív megerősítést, rengeteg tanácsot, tippet, ötletet, amikkel hatékonyabb lehettem, én viszont akkor kezdtem rájönni, hogy valami történik bennem, amikor olyan emberek állítottak meg, akiket csak látásból ismertem, és kezdtek faggatni arról, mi az edzéstervem, én meg persze nem értettem, hiszen nekem ilyenem nem volt. Egyszerűen csak rájöttem, hogy tekerni jó, az első karantén alatt bekattant, hogy hetente párszor harminc pluszos köröket tekerni még jobb (nem, nem úgy, ahogy a legtöbb városi bringás, hanem úgy, ami csak kifért az áttételen), rájöttem, mi az az üzemanyag, ami a szervezetemnek jó, és ahogy beütött a tél, a kijárási tilalom, meg a még több munka, a tekerést futócipőre cseréltem, mikor már hülyét kaptam attól, hogy vagy dolgozni nincs elég időm, vagy tekerni nincs elég időm, vagy éppen odafagyok a nyeregbe, mert hideg van, és valamit muszáj volt csinálnom. 

Idén, ha megtartják az ultrabalatont, ismét ott leszünk, harmadjára ezzel a csapattal. Számomra a sport, és főként a futás mindig is kínzás volt, mert soha senki  nem tanította meg, hogy lehet ezt jól is csinálni, hogy ez nem a teljesítmények egymáshoz hasonlítgatásáról szól, hanem önmagam meismeréséről, nem fizikai tényezőkről, hanem arról, hogy fejben legyünk jelen, ráadásul közben az ember jól is érezheti magát, a mentalitás szerint pedig, amiben felnőttem, ez városi hülyeségnek volt elkönyvelve. Mentálisan is el kellett jutnom arra a szintre, hogy azt mondjam, nem, elég volt, és nem érdekel, hülyeség-e, vagy sem, ha egyszer működik, és jó nekem. Máig nem értik az otthoniak, miért csinálom, de mostanra addig eljutottunk, hogy elfogadják, nekem ez így jó, és legalább tudnak úgy tenni, mintha örülnének a sikereimnek.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz az én életformám is, de beleszerettem a sebességbe, abba, hogy minden egyes alkalommal felfedezem, mi mindenre vagyok még képes, hogy mit tud ezek alatt kihozni belőlem egy-egy jó szám, vagy akár egy jó út, hogy mennyire tud motiválni a holtpontokon, ha eszembe jutsz, és mióta rendszeresen sort kerítek hét közben a pár kilométeres futva teljesített körökre, hétvégén meg, ha az idő engedi, tekerésre, amíg bírja a hajtás (meg amíg világos van, mert az első világításom állítólag életveszélyes), ugyanazt az érzést hajszolom, amit mindenki más, aki egyszer megismerte. Ha nehéz terepre tévedek, vagy a sokadik holtpont után legszívesebben visszafordulnék a rövidebb, kényelmesebb útra, rád gondolva merítek erőt a folytatáshoz, hiszen nem csak tanítottad, hanem napról napra példát is mutattál arra, hogy teljesíthetetlen akadály nem létezik. Minden nap egy sikertörténet, egy új fejlődési lépcsőfok, ami közelebb visz ahhoz, aki lenni akarok, és ez által talán egy kicsit hozzád is. 

Hogy mi a valódi oka, amiért ezt csinálom tovább? Az, hogy ha kint vagyok, néhány pillanatra sikerül a világot a te szemeddel látnom. Hiába telnek sorra az évek, hiába áll a világ a feje tetejére, nincs nap, hogy ne jönne valami, ami érezteti, jelen vagy. 

Minden évben egyre nagyobb öröm, hogy vannak , akik még emlékeznek. Talán vannak mások is, akik nem tudnak nem párhuzamot vonni az akkori és  a mai eseményekkel. Napközben csak egy emlékfutamot akartam, de most, hogy újra látom azt a helyet, ahol voltál, és akaratlanul is felidézem, milyen volt akkor, és mi történik ott éppen ezekben a percekben... most látom csak igazán, mennyire rólad szól ez a nap.