Sokan nincsenek tisztában vele, mennyire szerencsések valójában. Hogy jött ez éppen most, egy ilyen tragikus év végén? Talán nincs is jobb alkalom ennél, hogy a sebek nyalogatása helyett észrevegyük végre, mi az, amink VAN, és amink még LEHET ahelyett, hogy a nincsre koncentrálnánk.
Igazság szerint az elmúlt év nekem minden volt, csak tragikus nem. Olyan helyekre jutottam el, amiért mások kemény pénzeket fizetnek - nekem fizettek érte. Olyan élményeket szereztem, amikről azt sem tudtam, hogy vannak egyáltalán - vagy legalábbis, hogy egy magamfajtának elérhetők, és mindeközben nagyszerű embereket ismertem meg.
Fiatalok vagyunk, könnyen alkalmazkodtunk ahhoz, hogy különböző platformokon éljünk szociális életet, ráadásul a járvánnyal járó önkéntes (néha hatósági) karantén még jót is tett nekem, hiszen végre volt időm kitapasztalni, hogy működök, hogy kellene működnöm, és milyen forrásokból tudok hasznosan funkcionálni. Rengeteg rossz szokástól szabadultam meg, olyan eredményeket értem el, amikre képesnek se hittem magam korábban, és olyan dolgokba vágtam bele, amiktől sokáig féltem, ráadásul mindez a hasznomra vált minden értelemben.
De hogy jön ez ide, és miért is beszélek többes számban a szerencséről? Nem is ismerlek, honnan tudhatnám, te az vagy-e? - Tudom, ahogy te is, csak lehet, hogy még nem jöttél rá.
Szerencsések vagyunk, mert élünk, és élni lehetőséget jelent a változásra, változtatásra, fejlődésre, tanulásra, annyi mindenre, hogy az ember beleszédül, ha végiggondolja. Te vajon hány percet pazarolsz el egy nap hasonló bejegyzésekre, amik az égvilágon nem mondanak semmit, csak valakinek jól esett leírni?
Szerencsés vagy te is, ha most ezt olvasod, hiszen nem a kinti hidegben teszed, hanem egy jó eséllyel fűtött szobában valamilyen elektronikai eszközről talán egy gőzölgő bögre tea mellett, teli hassal, vagy éppen még döntésképtelenül, mert nem tudod, mit válassz vacsorára. Megvan mindened, amik közt a legapróbb dolgokban is örömöd lelheted, ha figyelsz a részletekre. Abban pedig szerintem egyetértünk, hogy ebben a világban az öröm minden apró morzsájára nagy szükség van.
Na de miért is kezdtem el ezt fejtegetni? Hétvégén végre rászántam magam, hogy az iratokat kiselejtezzem, és megszabaduljak az évek óta magam előtt görgetett szeméttől, így kerültek a kezembe a korábbi fizetési papírjaim abból az időszakból, mikor minden álmom annyi volt csak, hogy a létminimum szintjén élhessek.
A drága munkáltatóm annak idején minden átkozott hónapban képes volt még azzal is megalázni a dolgozókat, hogy kiküldte a papírt, miszerint 0 azaz NULLA forint prémiumot kapnak, de a maximális összeg is háromezer környékén mozgott. Ennyiért többnyire gerincet kellett eladni. Havonta.
Akkoriban a havi bruttó fizetésnek nem nevezhető éhbér, amivel a szemem kiszúrták, kevesebb volt, mint amit most egy hét alatt megkeresek (külföldi kiküldetés esetében egy nap alatt), és jegyezném, nem keresek jól - átlagkereset környékén vagyok, és ezért a belem is kidolgozom havi 180-200 órákkal. Miért? Mert szeretem ezt csinálni, a munkám az életem, és még inkább annak tartom, ha eszembe jut, milyen volt, mikor semmim nem volt.
Ha belegondolok, hogy éveken keresztül minden nap gyomorideggel mentem be a kasszasorra, miközben a zónás munkatársak kiéhezett viperaként méregettek, ha csak eszembe jut, mi mindent kellett ott lenyelni minden átkozott nap nem csak a vásárlóktól, hanem a munkatársak egy részétől is, akik egyetlen célja mindenki más életének megkeserítése volt, ha csak felvillan előttem, mit kellett bevetnem azért, hogy egyetlen nap szabadságot akkor kapjak meg, amikorra kértem, és mindezekért cserébe hogy kellett élnem... hányingerem lesz attól a helytől.
Ma pedig... megvan mindenem, amiről akkoriban csak álmodtam, és ehhez 2020 rengeteget tett hozzá (élményekben és számokban is).
Sokan beleszületnek abba, amiért mások hosszú és nehéz utat járnak be, és nekik többnyire fogalmuk sincs róla, mekkora mázlisták - vagy talán pont azért tudom jobban értékelni, mert én ismerem, milyen lehetne? Nekem sosem voltak nagy céljaim: csak annyi, hogy dolgozhassak, lehetőség szerint minél hasznosabb munkát végezhessek, és ne kelljen soha többé az életben háromezer forintért eladnom a gerincem, vagy óránként háromszázért elviselnem azt, hogy vadidegenek taposnak rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése