Osztódás

Nem tudom, álltam-e korábban ennyire a szétesés határán - legalábbis az elmúlt három évben. Csináljam a dolgaim, ahogy kell, lehetőleg ne csússzak el semmiből, amiből nem kéne, közben törődjek mindenkivel, aki fontos nekem, lehetőleg személyenként, hogy lelkizni is legyen idő, intézzem a szakmai gyakot, a papírmunkát, ütemezzem be a vizsgáim, és lehetőleg menjek is át rajtuk, hogy időben tudjak kezdeni melóhelyen, közben járjak a tanárom balf@szsága után, figyeljek anyámra, oldjam meg a hűtő és a bicikli fuvarjának problemjeit lehetőleg úgy, hogy pár óra bele is férjem az ősökkel bájolgásba, ha úgy adódik, hogy ők hozzák le, közben meg, ha kérhetem, valaki vásároljon be és takarítson ki helyettem, mert itt sokalltam be: egy hete nincs időm arra, hogy rendbe tegyem azt a kibaszott konyhát, mert rendszerint olyan szarkészen esek ki a koliba, hogy örülök, ha élek (mint pl most), nem, hogy még bármi értelmeset csináljak, az itt nyakamra járó ismerősökről meg ne is beszéljek... persze ők is jófejek, meg minden, de ha beszélgetni kezdünk, az sem tíz perces program. Egyszerűen nincs időm, még kevésbé energiám annyi mindenre, ahány fele kellene osztódnom...