12

Csendben számolom már az éveket. 

Hiábavaló reményekkel mögöttem és élénk álmokkal előttem vészelek át mindent. 

Álmokért küzdeni nincs esélyem. Talán egyszer,  de még ha sikerülne is,  az a hely szinte semmit nem őriz már belőled.

A valóságom pedig itt van,  és ebben a valóságban még mindig a fennmaradásért kell küzdenem. 

Ma reggel bejöttem dolgozni, ami megint túlórába torkollik. Éppen ebben a percben kellene az utolsó buszhoz indulnom az irodából.

A mai este,  ez az óra és ez a perc meg mindig nem a munkáé. Talán csak egy csendes sóhajra futja majd a part melletti töltésen,  vagy egy kósza pillantásra a hídról menet közben valahova a városon túlra.

Talán annyira megszoktam mostanra, hogy csak én és a munka létezünk, hogy képtelen leszek leengedni még magam előtt is az álarcim. Talán még a reménynek sem hagyok helyet, hogy egyszer ez az egész vezet valahova.

Azok a számok a lelkembe égtek azzal a dátummal együtt.  Csak a pontosság nem az erősségem.

Idén utoljára töltöm a kollégiumban ezt a napot. Furcsa, hogy a munkám és a lakást, ahova költözöm, ugyanannak az embernek köszönhetem, aki a te neved viseli.

Nem szándékosan választottam azt a hétvégét költözésre, pusztán a célszerűség kedvéért. Csak órákkal, miután megállapodtunk a főbérlővel jöttem rá, hogy ha minden a terveim szerint alakul, annak az ünnepnek az előestéjét - melyen hazatértél -, már abban a lakásban töltöm, aminek ablakából arra a helyre látok, ami rád emlékeztet.

Nem tudom, létezik-e a vonzás törvénye, azt viszont igen, hogy a pozitív hozzáállás sosem hátrány. Egy éve motiváló szavakat írtam fel post itekre, amik nagy része leesett, és nem tettem vissza, mondván, hadd menjen, aminek mennie kell. Mindössze az utolsó mondat maradt fent, és az egészet egyetlen szó tartja össze: érted...

 Már nem álmodok - nem úgy, mint akkor. Talán csak egy dolog nem változott: hiába telt el tizenkét év, látod, még mindig neked írok.